Július 23. Vasárnap, Naplóbejegyzés

A száloodában reggel 7-kor ébredtünk, lementem a recepcióhoz és
megtudtam, hogy 9 körül lesz busz, ami a reptérre visz, reggelit pedig
fél 9-től adnak.
Tegnap megismerkedtünk egy amerikai házaspárral, Dirk és Michelle,
velük reggeliztünk.

Reggel 9-kor valóban meg is érkezett a busz, vagy inkább azt mondanám,
hogy egy furcsa tákolmány. Zil teherautóra ráépített doboz volt a
busz. Betuszkoltuk magunkat és kidöcögtünk a reptérre. Újabb egy óra
várakozás következett, közben leadtuk a hátizsákokat. Szerencsénk
volt, tényleg volt repülő, egy erősen leharcolt AN-24 -es.
A gépben tömény kecskeszarszag uralkodott. Beszálláskor jobbra az
állatok, balra az emberek mentek. Jobbra egy derékig érő fából tákolt
rács volt és ott voltak az állatok, balra az ülések és mi. A
külföldiek fintorogtak, a helyiek már megszokták. Teljesen helyi
kuriózum.

Az amerikai házaspárral megtárgyaltuk az "Alive" story-ját. Ha lezuhan
a repülő, akkor nem egymást esszük meg, mint az Andokban tették, hanem
a kecskéket a repülőn.
Végül a gép elemelkedett a füves rétről minden ízében remegve. Nem is
értem, hogyan bír a repülő egészben maradni ilyen göröngyös talajon,
ez valami egészen fantasztikus. Most repülés közben a propellerek
rázzák az egész gépet, a hátsó felem teljesen elzsibbadt tőle. Most
csak ülök a reggeli kábultságban, nézem a vakítóan fehér felhőket és
írogatom a naplóm. 4oo km a távolság, remélem nemsokára megérkezünk
Irkutszk-ba, már 2o perce fent vagyunk.
Végre a gép elkezdett süllyedni és ezzel a gyomrom is emelkedett a
megszokott érzéssel. Rövidesen megláttam alattunk egy rendkívül
kezdetleges települést a tipikus szibériai táj oda nem illő
kellékeként. A gép tett egy teljes kört a település fölött és
megkezdte a leszállást.
Semmiféle reptér nem létezett, csak füves mező. A pilótának ez nem
okozott semmiféle problémát, mert simán letette a gépet a fűre. Jó
nagyokat ugrált szerencsétlen gép az egyenetlen gödrös mezőn, de végül
békésen és baj nélkül megállt.

Ez lenne Irkutszk?
Hát nem igazán. Ez egy aprócska település ami mellett csak úgy
leszálltunk. Megtudtuk, hogy Irkutszk ide még 7o km-re van. Erre az
átázott puha talajra nem is tudna más leszállni csak ez a szívós
AN-24-es. Mindenesetre élünk. Ez jó.
Kiszálltunk a gépből és egy órát eltöltöttünk azzal, hogy néztük a
kecskék kirakodását, meg tocsogtunk a sáros fűben.
A fejetlenség csúcsa, ami itt uralkodik. Nemsokára érkezett két busz
is, amik tisztes távolságban megálltak a tocsogós ingoványtól, de nem
jelezték, hogy beszállhatnánk. Nemsokára érkezett egy terepjáró szerű
mikrobusz, amivel Dirk és Michelle-t elvitték. Úgy látszik
amerikaiaknak más kiszolgálás jár.
Michelle a nyakamba ugrott és megpuszilt. Elég szerencsétlenül
állhattam, mert nem számítottam ilyen kedves búcsúzkodásra.

Rövidesen értünk is jött egy busz. Egy lepukkant csuklós Ikarus.
Bevittek benünket Irkutszk-ba. Az út borzasztó volt és másfél órán át
tartott, 7o km ilyen utakon nem kevés.
Irkutszk repterének termináljába érve még másfél órát vártunk a
csomagjainkra, természetesen nem egy busszal hozták velünk.
Mindenesetre a lehető legjobb meglepetés ért bennünket, az Irkutszk -
Ulan Bator repülőjegy csak 43 Rubel, kb 2 USD. Azonnal megvettem a
jegyeket és amikor megjöttek a csomagok, felmentünk az étterembe
kajálni.

Sok reményünk nem volt, hogy egyhamar kapunk helyjegyet is, hiszen
voltak mongolok, akik már 3 napja várták, hogy feljussanak egy
repülőre. Felpakoltunk az étterembe és egy nyugodt ebédnek néztünk
elébe. A gyomrunk már erősen jelzett, így rendeltünk jó sokat. Az
üdítőket kihozták és meg is ittuk az egész literes kancsóval.
Egyszer csak berobbant egy reptéri ügyintéző csaj, hogy azonnal
menjünk, mert 1o perc múlva indul a repülő. Első komoly pozitívum az
útunk során, hogy azonnal folytathatjuk utazásunkat.  Igaz, éhesen, de
az most mellékes.

Lerohantunk a lépcsőkön, sietve átvilágították a csomagokat,
vámvizsgálat, útlevélellenőrzés... a reptéri alkalmazott cibált
bennünket mindenen keresztül, hogy ne késsük le a gépet. Betuszkoltak
egy reptéri kisbuszba és száguldottunk ki a repülőhöz.
Reméltük, hogy jó idő lévén mindjárt fel is szállunk. Később azonban
kiderült, hogy csak egy másik buszhoz vittek, ami talán éppen ugyanaz
volt ami hozott bennünket és újabb 7o km-es, másfél órás döcögésnek
néztünk elébe. Vissza a füves, lápos mezőre.
Visszaérve az ideiglenes leszállópályához rádöbbentünk, hogy ismét az
AN-24-essel megyünk Ulan Bator-ba. Bátorításként egy utas elmondta,
hogy hetente lezuhan 1-1 ilyen AN-24-es a szibériai tajgában, van,
hogy nem is keresik, csak törlik a járatot elveszett jelzéssel. Szép
bíztatás.
Más lehetőség azonban nem lévén, így beszálltunk és vártuk az
indulást. A felszállás gyorsan és könnyen ment, a repülés olyan volt
mint máskor. Másfél óra elteltével érkeztünk Ulan Bator fölé. Néztük a
csodálatos mongol hegyvidéket, egykori őseink földjét.

Betonos leszállópályára érkeztünk, végülis ez egy főváros. Az egész
reptéren csak AN-24 és AN-2 gépeket lehetett látni. Az AN-2 egészen
vad kinézetű jármű. Gyakorlatilag favázas, erre a vázra vászon van
rászögelve, de láttam olyat is amire bádoglapok voltak felcsavarozva,
biztosan az a fullos extra verzió.
A mongol Miat légitársaság gépparkja így egészen lenyűgözött benünket
múzeumi példányaival, lehet valamelyik oroszoktól örökölt repülőjükön
még Lenint, vagy Sztálint is szállíthatták...ki tudja..

A repülőből kiszállva mindenki rohant a 2-3oo méterre lévő épület
felé. Mi utolsónak léptünk be az egyszerű épületbe. A vámvizsgálat és
útlevélellenőrzés gyors volt, már szinte mindenki túljotott rajta
amikorra odaértünk. Minek rohanjunk, úgyis várni kell a csomagokat.
A vámtiszt egy fiatal csaj volt és minő csoda, beszélt magyarul.
Budapesten végzett. Mondta, hogy várjuk meg, ma már nem jön több
repülő és elvezet minket a városba. Nagyon kedves volt. A helyi
reptéri buszra szálltunk fel, közben sok praktikus apróságot elmondott
az országról, lyukasztott nekünk jegyet a buszon, mi azt sem tudtuk,
hol kell jegyet venni. Egészen a magyar nagykövetségig kísért
bennünket. Javasolta, hogy semmi mongol pénzünk nem lévén, töltsük az
éjszakát a követségen, mert fizetségért cserébe erre van lehetőség:
más utasoktól ezt tudja.
Becsengettünk a követség kapuján és a kaputelefonban egy kedves női
hang szólalt meg. Megkért várjunk, rögtön kijön. A kedves hölgy
helyett egy kövérkés, magas ürge jelent meg, akit Isten agyilag igen
szerény képességekkel áldott meg. A felesége megnyerőbb volt, de
gondolom ő sem atomfizikusként végzett.

Gyakorlatilag annyira fogalmuk nem volt Mongóliával kapcsolatosan
semmiről, hogy nem is értem, hogyan kerülhetnek ki országunk
külképviseletére. Ámulva és fejcsóválva hallgatták tőlünk, amit a
vámos csajtól megtudtunk a buszon. Mi pedig le voltunk döbbenve ettől
a két fura fazontól. A faszi egyfolytában a német juhászkutyájával
volt elfoglalva és félvállról válaszolgatott kérdéseinkre. Annyit
segített, hogy a 19-2o év körüli gyerekét elküldte velünk, hogy
kísérjen el bennünket az Ulan Bator Hotel-be. Mint kiderült ez
Mongólia legdrágább hotelje. Mi a fenét kezdjen itt két hátizsákos
túrista? 126 Tugrikba került egy szoba. Ráadásul közölték, hogy nem
tudnak szobát adni, mert most csak olyan szobájuk van, amiben van TV
és azt nem adhatják oda, nehogy elrontsuk a TV-t.  Behidalok a logikai
levezetésüktől...persze, itt talán minden ezredik családnak van egy
TV-je.

Közöltük a sráccal, hogy mint szüleinek már többször is levezettük
nincs mongol pénzünk, nem volt hol váltsunk idáig. Reptéren nincs
pénzváltó, este van, bankok nincsenek nyitva. A srác teljesen
élhetetlen és flegma típus volt. Leesett az állam, amikor kiderült,
hogy a SOTE-n harmadéves. Diplomata szülők gyereke.
A srác olyanokkal rémisztgetett bennünket, hogy az európaiakat
gyűlölik, megverik és megölik, elveszik a pénzüket....ezért semmiféle
más hotelbe nem szabad menni...stb.

A Kubában beszerzett és hátizsákomban lapuló Machete nyelét
kiszabadítottam és a jobb fülem mögött kandikált kifelé. Hátranyúlva
kényelmesen rá tudtam markolni. Ha nagyon ki akarnak rabolni és
megölni: akkor majd védekezem. Hiába, a maximum az volt, hogy mongol
suhancok kérdezgettek bennünket, hogy van-e eladó farmerünk. Ez
teljesen normális egy fejletlenebb szocialista országban.

Már késő délután volt, minden pénzváltó zárva volt. Úgy döntöttünk,
megkeressük Otgon-t akivel Bupapesten együtt jártam Kyo-ra. A címét
még otthon beírtam a füzetembe.
A balek srácot megkértük segítsen a címet megtalálni. Ő elkezdett
kérdezősködni, majd egy 15 km-re lévő települést nevezett meg a cím
láttán, aztán elmagyarázta, hogy tulajdonképpen merre van ez a
lakótelep. Közben erősen kételkedve benne, hogy ez a cím helyes-e.
Puff neki! Azért a levél csak ideért régebbn. Sőt, még válasz is jött
rá.

Mi elindultunk a megadott úton, a srác pedig szerencsére hazament
anyucihoz mert Ulan Bator este már nagyon veszélyes....

Alig 5o métert gyalogoltunk, rossz érzésem volt, így megkérdeztem egy
értelmesnek látszó sráctól a címre mutatva, hogy ezt hol találom. A
srác először hitetlenkedve nézte a címet, aztán elkezdte verni a saját
mellét mondogatva, hogy friend, friend.... azt hittem bolond.
Meglepődtem azonban, amikor magyar szavakat mondogatott, igaz
rendszertelenül, de tisztán kiejtve. Kiderült, hogy ő Otgon barátja.
Ez már a véletlenek csúcsa! Második mázlink az úton!

A srác nagyon kedves volt, felszálltunk egy buszra és egyenesen Otgon
lakásához vezetett. Kiderült, hogy a magyar követségtől gyalog sem
több 1o percnél.
A srácot Bagi-nak becézték, mongol válogatott bírkózó, a
világranglistán 6. Szerdán utazik valahová edzőtáborba és egy hónap
múlva a világbajnokságra.

Otgont teljesen váratlanul érte a megjelenésünk, de nagyon kedves
volt. Lepakoltuk a nehéz hátizsákokat és mindjárt csinált helyet
nekünk a szobában. Teljesen elképedtem ettől a vendégszeretettől.
Harmadik szerencsénk nyílván az volt, hogy itthon találtuk. Még az is
szerencse, hogy Ogi szabadságon van ezekben a napokban, így nincs más
dolga és velünk kirándulgat. Máskor szabadságát a városon kívüli
nyaralójában töltené, de most valamiért itt maradt. Sokat nevettünk,
1:99 -hez volt az esélye, hogy itthon legyen, de itthon volt. Isten
vezeti lépteinket...

Ogi csinált nekünk kaját és borzasztóan éhesek lévén mindent felfaltunk.
Fényképeket néztünk és beszélgettünk. Kiscica kimosta piszkos
ruháinkat. Bagi eltűnt, majd visszatért egy üveg pálinkával. Ezután
vodkát ittunk, hozzá savanyú uborkát, sós ropit, paradicsomot és
vagdalthúst ettünk. Sok evés, ivás, beszélgetés után éjjel fél 2-kor
feküdtünk le. Ogi nappalijában aludtunk egy kihúzhatós kanapén
hálózsékban. Kényelmes volt. Gyorsan mély álomba zuhantunk.