Február 22. Szerda (Naplóbejegyzés)
Reggel 8.55-kor indult a repülőnk Budapestre. Helyünk nem volt foglalva, így már 7 órakor odamentem a csekkelő pulthoz, hogy szerezzek helyet. A szememen egy árpaszerűség kezdett nőni és bedagadt. Elmagyaráztam a csajnak, hogy műtétre kell mennem és lekésem, ha nem jutunk fel erre a repülőre. Segített, lett helyünk, közben rengetegen voltak várólistások, akik nem jutottak fel.
TU-134, Malév járat. Varsóban találkoztam egy régi ismerősömmel, beszélgettünk és Ferihegyen együtt szálltunk le. Megígérte, hogy bevisz bennünket Budapestre, mert kint áll az autója a parkolóban. Lehet, csak azért ajánlotta fel, mert az autója csak betolásra indult be, de nekünk megfelelt. Az üllői úti metrónál szálltunk ki. Már 5 Ft-ba kerültek a Metro jegyek. Drága lett a budapesti közlekedés. A Déli pályaudvarra mentünk és megvettük a jegyeket a vonatra és felhívtam az anyukámat, hogy megérkeztünk. Várnak majd Kaposváron az állomáson.
Egy hónapig voltunk távol az országtól. Kíváncsiak voltunk, mit szólnak majd otthon az ajándékainkhoz. 3 órát döcögött a vonat Kaposvárig, ez volt a leghosszabbnak tűnő útszakaszunk. Anyukám a Trabantjával várt az állomáson, Kiscicát hazavittük az anyukájához aztán haza.
Ezzel véget ért az utazásunk. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ez az út megvalósulhasson. Úgy érzem megérte.
Egész életemre szóló élményeket éltem át. Ezeket soha nem fogom elfelejteni. Ha majd egyszer a halálos ágyamon végigpereg előttem majd életem filmje, a kubai napokra biztosan könnybe lábadó szemekkel fogok emlékezni.
