Július 23. Vasárnap, Naplóbejegyzés
A száloodában reggel 7-kor ébredtünk, lementem a recepcióhoz és
megtudtam, hogy 9 körül lesz busz, ami a reptérre visz, reggelit pedig
fél 9-től adnak.
Tegnap megismerkedtünk egy amerikai házaspárral, Dirk és Michelle,
velük reggeliztünk.
Reggel 9-kor valóban meg is érkezett a busz, vagy inkább azt mondanám,
hogy egy furcsa tákolmány. Zil teherautóra ráépített doboz volt a
busz. Betuszkoltuk magunkat és kidöcögtünk a reptérre. Újabb egy óra
várakozás következett, közben leadtuk a hátizsákokat. Szerencsénk
volt, tényleg volt repülő, egy erősen leharcolt AN-24 -es.
A gépben tömény kecskeszarszag uralkodott. Beszálláskor jobbra az
állatok, balra az emberek mentek. Jobbra egy derékig érő fából tákolt
rács volt és ott voltak az állatok, balra az ülések és mi. A
külföldiek fintorogtak, a helyiek már megszokták. Teljesen helyi
kuriózum.
Az amerikai házaspárral megtárgyaltuk az "Alive" story-ját. Ha lezuhan
a repülő, akkor nem egymást esszük meg, mint az Andokban tették, hanem
a kecskéket a repülőn.
Végül a gép elemelkedett a füves rétről minden ízében remegve. Nem is
értem, hogyan bír a repülő egészben maradni ilyen göröngyös talajon,
ez valami egészen fantasztikus. Most repülés közben a propellerek
rázzák az egész gépet, a hátsó felem teljesen elzsibbadt tőle. Most
csak ülök a reggeli kábultságban, nézem a vakítóan fehér felhőket és
írogatom a naplóm. 4oo km a távolság, remélem nemsokára megérkezünk
Irkutszk-ba, már 2o perce fent vagyunk.
Végre a gép elkezdett süllyedni és ezzel a gyomrom is emelkedett a
megszokott érzéssel. Rövidesen megláttam alattunk egy rendkívül
kezdetleges települést a tipikus szibériai táj oda nem illő
kellékeként. A gép tett egy teljes kört a település fölött és
megkezdte a leszállást.
Semmiféle reptér nem létezett, csak füves mező. A pilótának ez nem
okozott semmiféle problémát, mert simán letette a gépet a fűre. Jó
nagyokat ugrált szerencsétlen gép az egyenetlen gödrös mezőn, de végül
békésen és baj nélkül megállt.
Ez lenne Irkutszk?
Hát nem igazán. Ez egy aprócska település ami mellett csak úgy
leszálltunk. Megtudtuk, hogy Irkutszk ide még 7o km-re van. Erre az
átázott puha talajra nem is tudna más leszállni csak ez a szívós
AN-24-es. Mindenesetre élünk. Ez jó.
Kiszálltunk a gépből és egy órát eltöltöttünk azzal, hogy néztük a
kecskék kirakodását, meg tocsogtunk a sáros fűben.
A fejetlenség csúcsa, ami itt uralkodik. Nemsokára érkezett két busz
is, amik tisztes távolságban megálltak a tocsogós ingoványtól, de nem
jelezték, hogy beszállhatnánk. Nemsokára érkezett egy terepjáró szerű
mikrobusz, amivel Dirk és Michelle-t elvitték. Úgy látszik
amerikaiaknak más kiszolgálás jár.
Michelle a nyakamba ugrott és megpuszilt. Elég szerencsétlenül
állhattam, mert nem számítottam ilyen kedves búcsúzkodásra.
Rövidesen értünk is jött egy busz. Egy lepukkant csuklós Ikarus.
Bevittek benünket Irkutszk-ba. Az út borzasztó volt és másfél órán át
tartott, 7o km ilyen utakon nem kevés.
Irkutszk repterének termináljába érve még másfél órát vártunk a
csomagjainkra, természetesen nem egy busszal hozták velünk.
Mindenesetre a lehető legjobb meglepetés ért bennünket, az Irkutszk -
Ulan Bator repülőjegy csak 43 Rubel, kb 2 USD. Azonnal megvettem a
jegyeket és amikor megjöttek a csomagok, felmentünk az étterembe
kajálni.
Sok reményünk nem volt, hogy egyhamar kapunk helyjegyet is, hiszen
voltak mongolok, akik már 3 napja várták, hogy feljussanak egy
repülőre. Felpakoltunk az étterembe és egy nyugodt ebédnek néztünk
elébe. A gyomrunk már erősen jelzett, így rendeltünk jó sokat. Az
üdítőket kihozták és meg is ittuk az egész literes kancsóval.
Egyszer csak berobbant egy reptéri ügyintéző csaj, hogy azonnal
menjünk, mert 1o perc múlva indul a repülő. Első komoly pozitívum az
útunk során, hogy azonnal folytathatjuk utazásunkat. Igaz, éhesen, de
az most mellékes.
Lerohantunk a lépcsőkön, sietve átvilágították a csomagokat,
vámvizsgálat, útlevélellenőrzés... a reptéri alkalmazott cibált
bennünket mindenen keresztül, hogy ne késsük le a gépet. Betuszkoltak
egy reptéri kisbuszba és száguldottunk ki a repülőhöz.
Reméltük, hogy jó idő lévén mindjárt fel is szállunk. Később azonban
kiderült, hogy csak egy másik buszhoz vittek, ami talán éppen ugyanaz
volt ami hozott bennünket és újabb 7o km-es, másfél órás döcögésnek
néztünk elébe. Vissza a füves, lápos mezőre.
Visszaérve az ideiglenes leszállópályához rádöbbentünk, hogy ismét az
AN-24-essel megyünk Ulan Bator-ba. Bátorításként egy utas elmondta,
hogy hetente lezuhan 1-1 ilyen AN-24-es a szibériai tajgában, van,
hogy nem is keresik, csak törlik a járatot elveszett jelzéssel. Szép
bíztatás.
Más lehetőség azonban nem lévén, így beszálltunk és vártuk az
indulást. A felszállás gyorsan és könnyen ment, a repülés olyan volt
mint máskor. Másfél óra elteltével érkeztünk Ulan Bator fölé. Néztük a
csodálatos mongol hegyvidéket, egykori őseink földjét.
Betonos leszállópályára érkeztünk, végülis ez egy főváros. Az egész
reptéren csak AN-24 és AN-2 gépeket lehetett látni. Az AN-2 egészen
vad kinézetű jármű. Gyakorlatilag favázas, erre a vázra vászon van
rászögelve, de láttam olyat is amire bádoglapok voltak felcsavarozva,
biztosan az a fullos extra verzió.
A mongol Miat légitársaság gépparkja így egészen lenyűgözött benünket
múzeumi példányaival, lehet valamelyik oroszoktól örökölt repülőjükön
még Lenint, vagy Sztálint is szállíthatták...ki tudja..
A repülőből kiszállva mindenki rohant a 2-3oo méterre lévő épület
felé. Mi utolsónak léptünk be az egyszerű épületbe. A vámvizsgálat és
útlevélellenőrzés gyors volt, már szinte mindenki túljotott rajta
amikorra odaértünk. Minek rohanjunk, úgyis várni kell a csomagokat.
A vámtiszt egy fiatal csaj volt és minő csoda, beszélt magyarul.
Budapesten végzett. Mondta, hogy várjuk meg, ma már nem jön több
repülő és elvezet minket a városba. Nagyon kedves volt. A helyi
reptéri buszra szálltunk fel, közben sok praktikus apróságot elmondott
az országról, lyukasztott nekünk jegyet a buszon, mi azt sem tudtuk,
hol kell jegyet venni. Egészen a magyar nagykövetségig kísért
bennünket. Javasolta, hogy semmi mongol pénzünk nem lévén, töltsük az
éjszakát a követségen, mert fizetségért cserébe erre van lehetőség:
más utasoktól ezt tudja.
Becsengettünk a követség kapuján és a kaputelefonban egy kedves női
hang szólalt meg. Megkért várjunk, rögtön kijön. A kedves hölgy
helyett egy kövérkés, magas ürge jelent meg, akit Isten agyilag igen
szerény képességekkel áldott meg. A felesége megnyerőbb volt, de
gondolom ő sem atomfizikusként végzett.
Gyakorlatilag annyira fogalmuk nem volt Mongóliával kapcsolatosan
semmiről, hogy nem is értem, hogyan kerülhetnek ki országunk
külképviseletére. Ámulva és fejcsóválva hallgatták tőlünk, amit a
vámos csajtól megtudtunk a buszon. Mi pedig le voltunk döbbenve ettől
a két fura fazontól. A faszi egyfolytában a német juhászkutyájával
volt elfoglalva és félvállról válaszolgatott kérdéseinkre. Annyit
segített, hogy a 19-2o év körüli gyerekét elküldte velünk, hogy
kísérjen el bennünket az Ulan Bator Hotel-be. Mint kiderült ez
Mongólia legdrágább hotelje. Mi a fenét kezdjen itt két hátizsákos
túrista? 126 Tugrikba került egy szoba. Ráadásul közölték, hogy nem
tudnak szobát adni, mert most csak olyan szobájuk van, amiben van TV
és azt nem adhatják oda, nehogy elrontsuk a TV-t. Behidalok a logikai
levezetésüktől...persze, itt talán minden ezredik családnak van egy
TV-je.
Közöltük a sráccal, hogy mint szüleinek már többször is levezettük
nincs mongol pénzünk, nem volt hol váltsunk idáig. Reptéren nincs
pénzváltó, este van, bankok nincsenek nyitva. A srác teljesen
élhetetlen és flegma típus volt. Leesett az állam, amikor kiderült,
hogy a SOTE-n harmadéves. Diplomata szülők gyereke.
A srác olyanokkal rémisztgetett bennünket, hogy az európaiakat
gyűlölik, megverik és megölik, elveszik a pénzüket....ezért semmiféle
más hotelbe nem szabad menni...stb.
A Kubában beszerzett és hátizsákomban lapuló Machete nyelét
kiszabadítottam és a jobb fülem mögött kandikált kifelé. Hátranyúlva
kényelmesen rá tudtam markolni. Ha nagyon ki akarnak rabolni és
megölni: akkor majd védekezem. Hiába, a maximum az volt, hogy mongol
suhancok kérdezgettek bennünket, hogy van-e eladó farmerünk. Ez
teljesen normális egy fejletlenebb szocialista országban.
Már késő délután volt, minden pénzváltó zárva volt. Úgy döntöttünk,
megkeressük Otgon-t akivel Bupapesten együtt jártam Kyo-ra. A címét
még otthon beírtam a füzetembe.
A balek srácot megkértük segítsen a címet megtalálni. Ő elkezdett
kérdezősködni, majd egy 15 km-re lévő települést nevezett meg a cím
láttán, aztán elmagyarázta, hogy tulajdonképpen merre van ez a
lakótelep. Közben erősen kételkedve benne, hogy ez a cím helyes-e.
Puff neki! Azért a levél csak ideért régebbn. Sőt, még válasz is jött
rá.
Mi elindultunk a megadott úton, a srác pedig szerencsére hazament
anyucihoz mert Ulan Bator este már nagyon veszélyes....
Alig 5o métert gyalogoltunk, rossz érzésem volt, így megkérdeztem egy
értelmesnek látszó sráctól a címre mutatva, hogy ezt hol találom. A
srác először hitetlenkedve nézte a címet, aztán elkezdte verni a saját
mellét mondogatva, hogy friend, friend.... azt hittem bolond.
Meglepődtem azonban, amikor magyar szavakat mondogatott, igaz
rendszertelenül, de tisztán kiejtve. Kiderült, hogy ő Otgon barátja.
Ez már a véletlenek csúcsa! Második mázlink az úton!
A srác nagyon kedves volt, felszálltunk egy buszra és egyenesen Otgon
lakásához vezetett. Kiderült, hogy a magyar követségtől gyalog sem
több 1o percnél.
A srácot Bagi-nak becézték, mongol válogatott bírkózó, a
világranglistán 6. Szerdán utazik valahová edzőtáborba és egy hónap
múlva a világbajnokságra.
Otgont teljesen váratlanul érte a megjelenésünk, de nagyon kedves
volt. Lepakoltuk a nehéz hátizsákokat és mindjárt csinált helyet
nekünk a szobában. Teljesen elképedtem ettől a vendégszeretettől.
Harmadik szerencsénk nyílván az volt, hogy itthon találtuk. Még az is
szerencse, hogy Ogi szabadságon van ezekben a napokban, így nincs más
dolga és velünk kirándulgat. Máskor szabadságát a városon kívüli
nyaralójában töltené, de most valamiért itt maradt. Sokat nevettünk,
1:99 -hez volt az esélye, hogy itthon legyen, de itthon volt. Isten
vezeti lépteinket...
Ogi csinált nekünk kaját és borzasztóan éhesek lévén mindent felfaltunk.
Fényképeket néztünk és beszélgettünk. Kiscica kimosta piszkos
ruháinkat. Bagi eltűnt, majd visszatért egy üveg pálinkával. Ezután
vodkát ittunk, hozzá savanyú uborkát, sós ropit, paradicsomot és
vagdalthúst ettünk. Sok evés, ivás, beszélgetés után éjjel fél 2-kor
feküdtünk le. Ogi nappalijában aludtunk egy kihúzhatós kanapén
hálózsékban. Kényelmes volt. Gyorsan mély álomba zuhantunk.
1992. év Karácsonyára Judittól a legfantasztikusabb ajándékot kaptam: terhes lett.
Márciusban autóval egy hétre Svédországba látogattunk egy baráti párral. Üzleti céllal mentünk, de inkább laza kirándulás volt. Nagyokat ettünk, vásároltunk, kirándultunk és Göteborgban meglátogattuk hazánktól távolszakadt 56-os nagybátyámat. János boxbajnok volt Svédországban, majd taxis lett, végül már csak vitorlázhatott a hideg északi tengeren.
1992 július 11-től Judit életem része lett. A nyári programok,
kirándulások egymást követték, boldog és felhőtlen életet éltünk.
Szeptembertől Judit elfogadott egy munkát a Coopers and Lybrand
könyvvizsgálló cégnél, így minden reggel Gödöllőről én szállítottam be
Budapestre a Lövőház utcába, délután pedig mentem érte. Olyan érzésem
volt, mintha a gyerekemről gondoskodnék és nem volt teher a vele való
foglalkozás és a ráfordított idő.
A cégem jól ment. Boldog voltam, de még mindig ott motoszkált bennem a
gondolat, hogy az Egérrel eltöltött 11 év hogyan is íródhat felül
Jucóval ilyen hirtelen. Igyekeztem nem gondolni erre. Egér egyébként
augusztus végén feljött az anyukájával és elvitte a cuccait a
lakásból. Judittal éppen Horvátországban voltunk. Úgy éreztem, még
bárhogyan alakulhat az életünk Egérrel is, de Judit egyre jobban
minden zúgát betöltötte az életemnek. Egér mindent alávetett a
szakmájának, ki nem hagyott volna egyetlen előadást sem a főiskoláján,
hétvégente haza kellett utaznia Kaposvárra az anyukájához, hétközben
pedig hosszas könyörgések árán lehetett kicsikarni belőle, hogy
egyszer-egyszer nálam aludjon Gödöllőn. Ezért is voltak folyamatosan
barátnőim, mert Egér nem töltötte be az életemben tárulkozó sok apró
kis űrt.
Judit egészen más volt. Ő mindent betöltött. Megismerkedésünk harmadik
napjától együtt aludtunk, fel sem merült, hogy másképpen is
lehetséges.
Szeptember 27-én nagy utazásra indultam. 7 hétre DK-Ázsiába.
Tamás barátommal először Bangkokba repültünk, onnan Samui szigetére.
Szeptember 28-tól, közel 2 héten át Samui szigetén voltunk és
többnyire motoroztunk.
Samui szigete Thaiföldön Bangkoktól 1 órás repülőútra délre egy 2o-25
km átmérőjű terület a Sziámi öbölben, tengerpartján körbevezető út kb
1oo km, legmagasabb hegycsúcsa 7oo méter körüli. A sziget belseje
trópusi növényzet, hegyes, vadregényes, vízesésekkel, gyönyörű
természeti jelenségekkel tarkított és változatos állatvilággal
belakott biotóp.
Októberben megjönnek az esők és minden nap kisebb-nagyobb esők vannak,
melyektől gyakran a kisvárosok utcáin is áll a víz. Előfordul, hogy
térdig érő víz borítja az utcákat.Tamással erre a gyönyörű szigetre
érkeztünk.
Samui térképén a Chaweng Beach-et néztem ki és a reptéri kisbusszal
odavitettem magunkat. A szigetnek ez a legjobb helyen lévő és
legmozgalmasabb élettel rendelkező strandja, itt vannak a lényegi
programok a szigeten és ez tekinthető központi helynek. Ide jöttünk.
Több szálláshelyre benéztünk, végül a Coconut Grove nevű hely mellett
maradtunk és elfoglaltuk kényelmes bungallónkat.
Amint megvolt a szállás, azonnal elindultunk és motort béreltünk egy
kereskedőnél. Honda XR 25o -t választottam, ez fogja bírni a hegyeket.
Már első nap nekimentünk a hegyi utaknak. Az átázott vörös talajon a
motorok csúszkáltak alattunk, néhol nagyokat estünk.
A szigeten töltött 2 hét alatt minden nap az őserdőben barangoltunk és
a hegyeket, vízeséseket, látnivalókat mind bejártuk. Néhol nem volt út
és csak az erdőben állatkodtunk, néhol vízmosásokban, patakmederben,
gázlókban próbálgattuk, mire képesek a motorok.
Előfordult, hogy egy esésnél letört a kuplungkar, előfordult, hogy
elszakadt a lánc, előfordult, hogy egy szögesdrót leszedett a motorról
amikor beleszáguldottam. Minden létező élményt átéltünk. Reggeltől
estig motoron voltunk az esőerdőben. Olyan helyekre mentünk be, ahová
józan embernek eszébe nem jutna. Voltak utak, ahol emberfejnyi köveken
45 fokos emelkedéssel mentünk, egy ilyen helyen Tamás majdnem meghalt.
Egy kő feldobta a motorja első kerekét, ahogyan elveszítette az
egyensúlyát, ráhúzott a gázra, így a motor felugorva hátra szaltót
dobott és a keskeny út melletti fákon akadt fenn. Tamás pedig hanyatt
hátraesett az éles kövek között - Isteni szerencsével - az egyetlen
lapos kőre...
Én feljebb jutva vártam az első olyan helyen, ahol megállhattam, de
nem jött. Leállítottam a motort és a dzsungelban néma csönd... baj
van, gondoltam. Leszálltam és visszagyalogoltam.
Tamás éppen felállni próbált a kőről, de még mindig nem kapott
levegőt. Pontosan háttal esett a lapos kőre és ilyenkor egy darabig
nem tud rendesen levegőt venni az ember. A 16o kg-os motor fejjel
lefelé lógott fennakadva a növényzeten és folyt belőle a benzin.
Hatalmas munka volt visszatenni az útra.
Én magam is hatalmasakat estem. Egyik nagy esésem egy hatalmas nagy
lapos kőfelületen volt, amit apró kavicsok borítottak. Az eső lemosta
a kőpadról a talajt és sok picike kavics maradt rajta. Hatalmas
lendülettel jöttem felfelé a meredek, sáros, csúszós őserdei úton,
majd hírtelen ráértem erre a kőpadra,...olyan volt, mintha apró
golyócskákon mennék....bumm. Akkorát estem, hogy a motor hátuljára
rögzített táskámban lévő teleobjektív is kettétört.
A motorokat 2-3 naponta szervízbe kellett vinni kicserélni a törött
alkatrészeket, a bérbeadó nem tudhatta meg, milyen igénybevételnek
vannak kitéve. Előfordult, hogy elszakadt a lánc, és 15 km-t kellett
tolnom a hegyi utakon a szervízig a 16o kg-os motort. Igen jó
állóképességi gyakorlat...
Esténként a Chaweng Beach selymes homokján végigjártuk az öblöt és a
homokra kiköltözött éttermek valamelyikében tengeri halakat és rákokat
ettünk.
Vacsora után éjszakánként gyakran ültem ki a part homokjára és
bámultam a csillagokat, néztem a félelmetes és titokzatos lustán mozgó
fekete víztömeget.
Sokat, nagyon sokat gondolkoztam az életemen. Egér képe ott lüktetett
még bennem, Judit azonban minden ponton többet nyújtott. Erről az
útról úgy kell hazatérjek, hogy döntöttem és onnan már nem fordulhatok
többé vissza!
Úgy éreztem Judit feltette rám az életét és ez a felelősség egyre
jobban a hatalmába kerített. Olyan volt mint a lányom, a szeretőm, a
feleségem, vagyis számomra a mindent betöltő MINDEN. Feleségül fogom
venni és gyereket akarok tőle. Ezt ott döntöttem el a Chaweng Beach
homokján éjszakai merengéseimkor.
Október 11-én Hong Kong-ba repültünk és 4 napig bóklásztunk Tamással a
városban. Bejártuk a város érdekes részeit, rengeteget gyalogoltunk és
nagyokat ettünk. Hong Kong az én kedvenc városom, szerintem a világ
egyik legérdekesebb helye. Levegője nem szennyezett, mert a tengeri
szél elviszi az autók által kibocsájtott szmogot. Oly sok látnivaló és
oly sok élvezetes kaja található Hong kong-ban, hogy egy életen át nem
únnám meg. Elektronikai piacon megvettük a legújabb csodákat és
felszereltük magunkat otthon nem elérhető dolgokkal.
Október 15-én utaztunk át Kínába. Canton tipikus dél-kínai
forgatagában kezdtük a híres Kantoni Vásár végiglátogatásával. Minden
gyógynövényeket forgalmazó cég standját megnéztük, mintákat
gyűjtöttünk be, katalógusokat hoztunk. Egy hetet töltöttünk Kantonban.
Akkoriban csak gyógynövényeket forgalmaztam, abból is különleges kínai
gyógynövénykészítményeket. Kiváló alkalom volt a vásáron egy helyen
megnézni az összes gyártót.
Kantonban eltöltött egy hét után direkt járattal Changchun-ba
repültünk Kína észak-keleti részébe, Mandzsúriába. Ez a Ginseng hazája
és számtalan kínai gyógynövény-készítmény itt készül. Ebben a régióban
van Kína legtöbb gyógynövényes termékgyártója és több partnerünk is
van itt. Ezeket a partnereket látogattuk meg. Partnereink kitettek
magukért, folyamatosan gyárlátogatásokat és evészeteket szerveztek,
masszázsszalonokat és szaunákat látogattunk.
Egyik este programot szerveztek nekünk a cég székhelyén. Bemutattak
engem egy nagyon csinos egyetemista lánynak. A lány édesapja a
Changchun-ban lévő Audi gyárnak az igazgatója. Ez a gyár több autót
gyárt, mint az összes autógyár együttvéve Németországban. Ms. Wang
Xi-vel táncoltam egész este. Mint később kiderült, barátaim nem
véletlenül hoztak vele össze. Jól ismerték Kína és a keleti világ
iránti szenvedélyes és elkötelezett szerelmemet. Ehhez járna egy kínai
feleség is. Kínában a legszebb, legédesebb és legszenvedélyesebb
lányok Mandzsúriában élnek. Wang Xi elbűvölt bájával és rugalmas
alakjával, okos szemeivel. Odaadóan símult hozzám tánc közben.
Kínában vidéken szigorú erkölcsi normák vannak, egy lány nem lehet
kettesben férfival a házasság előtt. A nyugatias városokban persze
másképp van, de Changchun régi erkölcsi normákat diktáló város. Este
elbúcsúztam Wang Xi-től.
Másnap újra gyárlátogatások és szakmai programok, majd Wang Xi jelent
meg a Chang Bai Shan Hotel recepcióján egy hatalmas csokor virággal.
Pontosan akkor, amikor visszaértünk a délutáni programról. Adott két
puszit, átadta a csokrot és megígértette velem, hogy visszajövök
hozzá. Várni fog.
Soha többé nem találkoztam vele...
Másnap elhagytuk Changchun-t és Hong Kong-ba repültünk.
Újabb 3 napot töltöttünk Hong Kong-ban. A kettétört teleobjektívemet
nem tudták megjavítani, így visszaadták a szervízben, ki kellett
dobnom.
Egyik séta alkalmában a Star Ferry Kowloon kikötője mellett egy
ajándékboltban kínai kaligráfiás képeslapokat találtam. Ai - szerelem
volt a lapra szépen ráfestve.
Megvettem ezt a lapot és kiültem Kowloon kilátóhelyén az űrmúzeum
mögött egy padra. Hong Kong szigetének tengerfrontját és ezt a kézzel
festett képeslapot nézegettem.
Egér, Jucó, és most Wang Xi. Voltaképpen mit is akarok, kit is akarok?....
Jucó nyert, Jucót akarom! Visszamentem a Nathan Roadon Prince Edward
metromegállónál lévő hotelünkbe és felhívtam Jucót telefonon. Ilyenkor
bent van a Coopersnél.
Sikerült elérnem.
- Szeretném ha a feleségem lennél. És gyereket is akarok tőled! -
mondtam Jucónak.
- Rendben. Szeretlek! - válaszolta
- Én is nagyon szeretlek! Hiányzol.
Talán, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de ez volt a
beszélgetésünk. Megkönnyebbültem és kitűztem életem legnagyobb célját.
Megházasodom és gyerekeim lesznek. Jucótól.
November 3-án átrepültünk Thaiföldre és még 3 napot ott töltöttünk,
végül November 7-én érkeztem haza Magyarországra.
Jucó várt a repülőtéren. Boldog voltam, hogy 7 hét után újra láthatom.
Szeptember 27-től November 7-ig távol voltam, de meghoztam életem
legfontosabb döntését.
Judit mindenben igazodott hozzám, alkalmazkodott a gondolataimhoz,
terveimhez, vakon követett.
Novemberben történt valamikor, hogy Budapesten Jucó Csalogány utcai
lakásában leültünk az édesanyjával és bejelentettük neki, hogy össze
fogunk házasodni és gyerekünk lesz.
- Jól meggondoltátok? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltuk.
December közepén kiderült, hogy Judit terhes lett. Ez lett életem
legfontosabb és legkedvesebb karácsonyi ajándéka.
1987 szeptemberében visszatérve az egyetem falai közé újra lelkes tanulásba vetettem magam. Úgy kb 1-2 hétig mert a megélhetést meg kellett oldanom.
Egyetemistaként az első év második félévében a sok erdélyi üzletelésből kollégiumi szobámban felhalmozódot árukészlet keletkezett, így megritkultak az utazásaim. Bevételre azonban szükség volt, így többet dolgoztam építkezéseken. 1987 tavaszának egyik hétvégi reggelén bejött egy úriember a kollégium portájára és munkásokat keresett. Beszóltak a szobámba, én pedig 5 perc alatt munkásruhában elkészültem. Azt hiszem két szovjet diák jött még velem. Így ismertem meg Szabó Géza építési vállalkozót aki a saját házát építgette Máriabesnyőn. Innentől kezdve rendszeres munkása lettem. Szobatársammal Tibivel és Tamás barátommal voltunk egy csapat, így ők is bekerültek Géza építkezéséhez dolgozni.
Egyetemi hallgatóként úgy éreztem megválthatom majd a világot. Szorgalmasan jártam be előadásokra, gyakorlatokra, jegyzeteltem az órákon.
Délutánonként Budapestre bejártam edzésekre. Először a Szentkirályi utcába Judo edzésre ami 2 órát tartott, majd onnan a Kálvin tér melletti Bástya utcába Kyokushin karate edzésre. Judo minden nap volt, Kyo csak háromszor egy héten. Nem egyszerű Judo edzés után végignyomni egy Kyo edzést is, de én mindenben extrém módon terheltem magam.
Az egyetemen volt egy évfolyamtársam, Surin Alekszej aki minden hajnalban lesétált műanyagpapucsában a kollégium elé, ott a szoborpár előtt ledobta a papucsait és elindult mezítláb futni. Télen térdig hóban, nyáron nagy melegben, ősszel esőben...mindig. Igen keménykötésű fiú volt. Megjárta az orosz hadsereget. Surinnal megbarátkoztunk és abban maradtunk, hogy gyúrjuk egymást. Így aztán időnként bírkózó edzéseket tartottunk az egyetemi tornateremben.
A napjaim egy részében bejártam az órákra, de gyakran napközben kőműves mellett dolgoztam, délután edzésre jártam, hétvégén meg Erdélybe üzletelni. Minden percemben csináltam valamit.
Sok ivászatos buli is esett az évfolyamtársakkal, de az edzéseket szigorúan tartottam.
Közben 2oo6 őszének végétől szinte minden hétvégén Erdélybe vonatoztunk üzletelni.
Ősszel volt egy hetes kirándulás almaszedési munkára Hódmezővásárhely térségében, ott elég jól összejött a csoportunk.
Hamar ráéreztem az egyetem ízére. Nem kellett minden gyakorlatra bemenni csak a szigorúbb gyakvezérek óráira. Általában hetente egy gyakorlat volt, de lehetett háromszor hiányozni egy félévben.
Előadásokon jobb volt a helyzet mert katalóguson körbejárt a névsor és ha megkértünk valakit, az beírta a nevünket. Bár voltak horror tanárok is akik a titkárnőjükkel jöttek és az előadó ajtajában személyigazolványra csináltatták a katalógust. Szóval jól el lehetett lavírozni miután kiismertem a rendszert.
ZH (Zárt helyi dolgozat) írása is hatalmas esemény volt. Néhányan az első hónap után lazítottunk a bejáráson és ritka madár számba mentünk az iskola környékén... így számot adni tudásunkról nem volt egyszerű mutatvány, erre komolyan kellett készülni. Bár nem elsősorban tanulással, hanem szervezéssel.
Megvolt szervezve, hogy ki mire tanul. Aztán az is, hogy milyen sorrendben kik ülnek mögötte. Az előadók felfelé lépcsőzetesen emelkednek, jól rá lehet látni az előttünk-alattunk ülő dolgozatára. A és B sorok voltak, de az előttünk lévő általában ugyanaz volt. Persze voltak trükkös tanárok is akik A-B-C-D feladatokat csináltak, így az előttünk ülőnem nem azonos volt a feladata. Ilyen ZH-ra puskát kellett írni, vagy jegyzeteket becsempészni.
Én sikeresen vettem az első félévet és jött az első vizsgaidőszak.
Állattan vizsga volt legtöbbeknek a legnehezebb, különösen azt megelőzően az öt elővizsga. Én korábban ornitológus - etológus szerettem volna lenni, így nem okozott gondot, hiszen már középiskolában minden állatnevet megtanultam latinul. Én a fizikát útáltam leginkább.
Többféle puskázási módszer volt a vizsgákhoz:
Előrántós módszer: itt tudni kellett, hogy milyen papírt adnak a felkészüléshez, azt be kellett szerezni a tanszéken vizsga előtt és minden tételt előre le kellett írni ezekre a papírokra. Amikor kihúztuk a tételt, kaptunk egy lapot kidolgozni a húzott tételt és amikor elkészült akkor a kidolgozott anyagból feleltünk. Az volt a lényeg, hogy a kollégiumban előre megírt kidolgozott tételt egy óvatlan pillanatban ki kellett cserélni az üres lappal. Hogy a lap ne legyen üres addig is írogatni kellett rá lázasan.
Felsőbb évesektől megtanultam, hogy vizsgákra kell külön vizsgázós öltöny. Nekem is csinált ilyet anyukám. Lényeg, hogy jobb és baloldalt 3-3 zseb volt belül, melyek mindegyikébe belefért egy A/4-es lap. Aszerint osztottam szét, hogy hány tétel volt. Általában 4o-6o tételt adtak ki, így zsebenként 1o-15 lap kellett legyen. Benyúlva pedig csukott szemmel is le tudtam számolni, hogy a sorrendbe rakott lapok közül melyik tétel hol található. Aki lustább volt, az meg sem írta az előrántóst hanem elkérte valakitől. Így aztán jártak kézről kézre az előrántósok.
Tekerős módszer: ennél be kellett szerezni pauszpapírt és csőtollat. A pauszpapírból kb 6 cm-es szélességű hosszú csíkot vágtunk majd erre felírtuk a tételeket sorrendben lehetőleg minél tömörebben, kicsi betűkkel. Cellux ragasztóval toldottuk, ha nem volt elég hosszú. Ha nagyobb anyag volt akkor több méteres is lehetett. Majd feltekertük és cérnával átkötöttük lazán, hogy a két tekercs egymásba áttekerhető legyen. Ezt megcsinálni nagy munka volt, de sokan tudtak egy ilyen tekerőssel vizsgázni. Szóval lehetett kölcsönkérni. Aki egyébként megírta, az már fejből is tudta az anyagot.
Signetta módszer: erre be kellett szereni rengeteg sok Signetta műanyagtollat és az oldalába körzőheggyel belekarcolni a tételeket. Ez nyílván csak a nagyon tömör anyagokhoz volt elegendő. Aztán ezeket a tollakat elhelyeztük a belsőzsebekben meghatározott sorrendben majd a vizsgán ha úgy fordítottuk a fénybe jól látszott a belekarcolt információ. Egy Signetta 6 oldalas, egy oldalra két sort lehetett apró betűkkel írni.
Én fizikából nem szokvány módon, magnóval vizsgáztam. A tételeket rámondtam egy magnókazettára, majd a Walkman-t ragtapasszal felragasztottam a bal bordáim fölé. Előre-hátra tekeréssel meg lejátszással jobb kézzel vakon tudtam irányítani. A magnóból a fülhallgató zsinórját a csuklómig kivezettem, de könyökhajlatban leragasztottam és egy rövidebb gumival is elláttam. Így gumierő ellenében kellett a mikrofont kihúzni a tenyerembe és ha elengedtem akkor a gumi visszarántotta. Jól működött, sikerült a vizsgám.
A vizsgák stresszének hevében gyakrabban jártunk kocsmába mert lazítani kellett. Elsőre még azt is bevettük, hogy éjszaka vizsga előtt az egyetem előtt álló Kálmán herceg lovasszobor lovának tökeit fényesre kell símogatni és akkor lesz szerencsénk a vizsgán. Emlékszem, mikor elsőre felmásztunk a márványtalapzatra... Később már a kocsma volt a közös szerencse forrása.
Sikerült az első vizsgaidőszakom. A kevés bejárás ellenére UV nélkül.
A második félév már rutinból ment. Amint kijött a jó idő és eljött a júniusi vizsgaidőszak nem lehetett ellenállni a strandnak. Vittük le a könyveket tanulni, de ritkán olvastunk bele. Azért megnyugtató volt a tudat, hogy velünk a jegyzet és jobban esett a sörözés.
Én magam minden vizsga esetében megterveztem, hogy hány napot szánok a tételsor megtanulására, de valahogy csúsztak a napok... Általában vizsga előtti utolsó nap kb harmadával, esetleg felével voltam csak meg. Így aztán rohangálni kellett puskák után, vagy megírni utolsó éjszaka a puskát arra amit még nem tudtam.
Letettem az utolsó vizsgát is és jött az első nyári szünetem egyetemistaként. Nagy tervem volt, Interrail igazolvánnyal beutazni Európát.
1986 augusztus utolsó napjaiban megérkeztem az egyetemre immár egyetemi hallgatóként. Elfoglaltuk a kollégiumi szobákat. Már jól ismertem a kollégiumi életet, de immár hivatalos lakója lettem. Minden 3 ágyas szobába egy szovjet diákot osztottak be. Sági Tibi és Dmitrij Jaroscsuk lettek a szobatársaim. Tibivel együtt voltunk katonák.
Nagy szorgalommal vetettem bele magam a tanulásba, de állandó pénzhiánnyal küzködtem. Szüleim havi kétezer forinttal tudtak finanszírozni, ami nem fedezte költségeimet. Pénzkereset után kellett néznem.
Alkalmi munkákra kijártam építkezésekre, tüzépre néhány társammal, de ez elég rendszertelenül ment.
Egy barátom említette, hogy Romániában nincs áru a boltokban és szinte mindent megvesznek. Különösen nagy hiány van kávéból, higiéniai termékekből.
Megvizsgáltam az erdélyi városokat a térképen. Választásom Brassóra esett. Egyrész 4oo,ooo lakosú, másrészt egyetemi város, harmadrészt távol esett a magyar határtól. A határ mentén nyílván sokan üzletelnek, annyira nem mennek be Erdély belsejébe. Egyetemi körön belül meg elkerülhető a Securitate zaklatása. A vonatok este indultak Budapestről és reggel érkeztek Brassóba, kényelmesen lehetett aludni éjjel.
Egy barátommal összeálltunk és bevásároltunk. Kávé, 8x4 Deo, Amo szappan. Minden pénzemet áruba fektettem és dagadtra megpakoltam egy erre a célra vásárolt igen nagy sporttáskát. Péntek este fel a vonatra, vasárnap meg vissza, így az egyetemre is be tudunk járni, ha “katalógus” van ott legyünk.
Este tíz körül elindult a vonat és az első esemény a határon volt. A roman vámosok mindent igyekeztek átkutatni. A táskában összekevertem az árukat ruhákkal. Csak a kávét kellett eldugni, a többi nem volt probléma. Általában egy tízdekás kis zacskó kávé ajándékra nem néznek semmit. Tudtuk meg legközelebbre való tanácsnak.
Soha nem felejtem el, november eleje volt már és nagy havazásban érkeztünk reggel Brassóba. Leszálltunk a vonatról és a sűrűn hulló hópelyhektől hunyorogva néztünk bele az erdélyi világba.
- Merre találjuk az egyetemet? – kérdeztük az első szimpatikusabbnak tűnő embertől magyarul.
- Arra van, fent a hegyen – mutatott egy magaslat irányába – Magyarországról jöttök?
- Igen –feleltük.
- Van kávétok? – kérdezte – megvenném.
- Van.
- Gyeretek velem, itt van a piacon az üzletem. Csak egy perc gyalog. Itt nem beszélhetünk – és mutatta az utat.
Fejenként 1-1 kg kávét hoztunk. A férfi piaci árus volt és a bódéjába bezárkózva igen jó pénzt fizetett a kávénkért.
Első üzletünket alig 3 percen belül megkötöttük. Felbuzdulva a sikeren nekiindultunk a hegynek. Többszöri útbaigazítás után félórás sétával felértünk az egyetem kollégiumához. A portán roman diákok voltak, kértem őket, hogy Magyar diáknak be tudnának-e mutatni. Készségesek voltak.
5 perc sem telt bele, lejött szobájából álmosra aludt szemekkel egy Magyar diák.
- Mi van? – kérdezte.
- Lenne kedved üzletelni? Van magyar árunk. – kérdeztük tőle szinte egyszerre.
- Mitek van?
- Most csak Deo, szappan, de hozunk bármit ami kell – jelentettem ki.
- Gyertek fel a szobába – felelte.
Bandinak hívták a srácot, alig pár perc alatt összeszaladt a baráti köre. Kiürítettük a táskákat és gyorsan megegyeztünk. Bandiék félórán belül összeszedték a pénzt, közben máris tervezgetni kezdtük a jövőt.
- Megyünk le a városba és vásárolunk ellenárut mert a román Lei nem jó semmire. Itt ruhákat érdemes venni, frottír zoknit, hálózsákot, pólót, bőrkesztyűt, …túrafelszereléseket..stb. – ismertette a helyzetet.
- Ha megvagyunk, harapunk valamit és este megünnepeljük a találkozást – tette még hozzá.
Nekiindultunk a városnak és igencsak bevásároltunk. Annyira olcsó volt minden, hogy nem lehetett elkölteni ennyi pénzt. Vettel 2oo pár zoknit, két tucat pólót, bőrkesztyűket, 2 db hálózsákot…stb.
Amikor megvolt az árubeszerzés bementünk egy élelmiszerboltba. A polcokon csupa jonzervek és befőttek. Igencsak sivár volt a választék. De nem is kaját néztünk, hanem Unirea nevű roman konyakot az esti bulihoz. Bandiék tudták hol kell kenyeret venni, valamint a piacon nagy oldal szalonnát és egy jó kosár hagymát vettünk. Ezzel vissza a kollégiumba.
Azt hiszem soha nem felejtem annak a közös evészetnek a hangulatát ott a kollégiumban: füstölt szalonnát kenyérrel és hagymával, hozzá román Unirea konyakkal. Fenséges volt.
A részleteket hamar átbeszéltük. Megrendelték mit hozzunk legközelebbre, mi szintén, hogy mit vegyenek nekünk ellenáruként. Aztán este tíz óráig ittunk és beszélgettünk. Végül a sok iszogatástól dülöngélve csapatostól lesétáltunk az állomásra és felszálltunk az Orient Expresszre.
Megbeszéltük, hogy innentől kezdve minden hétvégén jövünk.
Itthon az egyetemi kollégiumban a zoknik aratták a legnagyobb sikert. Kiraktam a faliújságra, hogy 1 pár zokni 4o Ft és minden nap folyamatosan jöttek a diáktársak vásárolni. Néhány nap alatt mindent eladtam.
Elmeséltem a kollégiumban Tamás barátomnak és szövetségre jutottunk, hogy innentől együtt járunk. Elsőre egy műegyetemista barátommal voltam, de az ő szülei jól álltak anyagilag, nem is volt rászorulva, de affinitása sem volt hozzá.
Második utam immár Tamással is jól sikerült. Megvolt az árucsere és kirándultunk, programokat csináltunk, este pedig eves-ivás. Nagyon jó barátságra tettünk szert Bandiékkal. Később Szombathelyi Tibi barátom is becsatlakozott a buliba, így hárman letünk ebben az üzletben. Szinte minden hétvégén mentünk.
Egy napon megkeresett Turbó becenévre hallgató évfolyamtársam, hogy hozzak neki román élelmiszerjegyeket mert ő szerkeszti a faliújságot és kell a rovatába. Agitált is, hogy van egy új párt, amibe be kell lépnünk, mert nagy jövő áll előttük, meg fogják dönteni a szocializmust. Mosolyogtam rajta. Mostanra ez srác országunk egyik vezetője… a pártot pedig Fidesz-nek hívják.
1995 augusztusában megkaptam a behívómat. Pécs, Petőfi laktanya.
Ingyenes vonatjegy, érkezéskor az állomáson összeszedtek bennünket és beszállítottak a laktanyába.
Egy terembe tereltek bennünket és kiosztották a ruhákat. A méreteket nagyjából, majd cserélgetjük később. Egyébként meg „kopasz, nem pofázik..!!!” Egészségügyi vizsgálat. Itt amit nem felejtek el, az a behajolás amikor az ember seggébe benyúlnak, a többivel nem volt gond. Aztán a fodrász következett,
ahol mindenkit géppel centisre nyírtak mint a birkákat. Végül fotózás.
Első hónap alapkiképzés volt. Szerintem itt csak az a lényeg, hogy a kopaszokat lehessen szívatni. Ami pedig még a szívatásban is előbbre helyezi a kopaszokat az, ha táposok. Táposnak az egyetemi előfelvételiseket hívták. A táposok általában puhányabbak, nyamvadtabbak az átlagnál. Már első este négykézláb sikáltatták velünk a folyosót, a körletet, a WC-t. Ruháinkat be kellett stokizni szigorú rendben, akinek nem volt példás rendben, annak fölrúgták a stokiját és kezdhette elölről.
A stoki az egy sámli szerű kisszék négyzet alakú, támla nélküli ülőkével. Erre úgy kellett a ruhákat ráhajtogatni példás rendben, hogy elvágólag legyen a stoki széleivel. Ha csak egy egészen kicsit is kilógott, akkor a szobaparancsnok felrúgta a stokit.
Legnehezebbek az első napok voltak. Éjszakánként töbször előfordult, hogy különféle ürügyekkel felébresztettek sorakoztattak és szórakoztak velünk. Ultrászacskót vágtak földhöz a körlet közepébe, ráöntöttek egy vödör vizet és söprűvel verték míg térdig nem ért a hab. Nekünk négykézláb fel kellett sikálni, de volt, hogy mentünk fogkefével WC-t takarítani, ha éppen részegen jött meg kimaradásról a szobaparancsnok és az jutott eszébe.
Motoros fókára kopaszoknak még nem volt jogosítványuk, így csak négykézláb moshattunk fel. A mororos fóka a felmosórúd. Azzal ugyanis állva lehet felmosni... Motoros fóka esetén a kopaszok veszélyben voltak, mert az öregek szerint nem bírja még a tüdejük a benzingőzt, így csak teljes vegyvédelmi felszerelésben lehetett kopasznak motoros fókával felmosni...
El tudja képzelni valaki, hogy ez milyen érzés..???
Nem, mi? Hát leírom:
Felvetettek velünk egy tetőtől talpig teljesen záródó gumiruhát, a fejünkre gázálarcot. Ha jobban akartak szívatni, akkor a gázálarcról a filtert nem szedték le. Na, ebben próbáljon meg valaki felmosni. Dolgozni lehet benne, de perceken belül az emberről ömlik a víz, a filter elég nehezen engedi át a levegőt és erőből kell szívni. De végülis ezt is meg lehetett szokni. Az öregek szerint a kopaszok csak így voltak biztonságban a motoros fóka benzingőzétől. Talán négykézláb mégiscsak jobb....??
Kopaszokkal volt néhány jó játék. Például a fejére, két könyökére és két térdére rohamsisakot húztak és négykézláb pozícióban megemelte 4 ember, meglengedte, majd nagy lendülettel megcsúsztatta a folyosón. Baromi jól csúszott az tény, a folyosó végén a falon meg nagyot koppant faltörőként. Ezt szerencsére velem nem csinálták, miután a szobaparancsnok nagyon csúnyán elcsúszott a fürdő síkos padlóján amikor egyszer véletlenül kettesben volt velem a fürdőben. Így a szivatások terén nem voltam soha célpont.
Reggelenként 5:3o ébresztő, 5:45 tornaruhában reggeli torna az alakuló téren, 6:oo-6:3o öltözés, mosakodás, körlet rendbe tétele, 6:3o alakzatban, szakaszonként vonulás reggelizni az étterembe, 7:3o-tól foglalkozások.
3o nap alapkiképzés után a lövész ezred harckocsizó zászlóaljába kerültem. Először töltő, majd irányzó pozícióba. Innentől indultak a valódi katonai foglalkozások.
Minden nap más foglalkozások, harcászati gyakorlatok voltak.
Végignéztük a kézifegyverek hatásbamutatóját a hentestől hozott zsigereken, téglarakáson, 8 mm-es kazánlemezen. Megtanultuk a kézi lőfegyverek szétszedését, összerakását, használatát. AMD 65 mintájú géppisztoly volt mindenkinek saját nevére kiadva, foglalkozáson kívül fegyverszobában elzárva. Éles lőszerrel csak a biztonsági őrségben lehetett viselnünk. 3o másodpercen belül kellett szétszedni és
összerakni a fegyvert, aki ezt fokozta, az egy kézzel tette ugyanezt. Én egy kézzel csináltam.
Szokás volt évente a pécsváradi harckocsi gyakorlótérről gyalog visszamenetelni a laktanyába. Ez 27 km gyaloglás teljes felszerelésben.
Miből állt a felszerelés?
Málhazsák, melyben minden előírásnak megfelelő dolog benne kellett legyen, a 7o cm WC papírtól a varró készletig. Tartalmát menet előtt ellenőrizték. Már nem emlékszem hány kg kellett legyen, talán 15 kg vagy ilyesmi. Tarkónk mögött a hátunkon helyezkedett el az összecsavart vegyvédelmi ruha, pántjai elöl-hátul az övünkhöz voltak erősítve. Vállunkon keresztbe vetve a szimatszatyor, melyben a gázálarc volt. Övünkre felfűzve az 5 db tárat tartalmazó tártáska, valamint a kulacs melynek kötelezően tele kellett lennie kb egy liter vízzel. Gyakorlónadrág zsebében ott kellett legyen a „kanálgép” mely a táplálkozás eszköze. Kezünkben pedig az AMD65 mintájú géppisztoly. Övünket elölről a vegyvédelmi felszerelés
húzta felfelé, oldalt lefelé a tártáska, másik oldalt lefelé a kulacs....fura érzés volt.
Aztán alakzatban neki a menetgyakorlatnak. A nyamvadtak sorra kiestek, azokat a menetoszlopot követő Csepel teherautók felszedték és hordták be a gyengélkedőre. Nekem ez játék volt. 3o-35 kg felszereléssel 27 km menetgyakorlat nem nagy megerőltetés. Elsők között értem be.
Sokféle harcászati gyakorlat volt, nem írom le mindegyiket. Legtöbbjük értelmi szintjéről annyit, hogy diliházba való gyakorlatok fogyatékosoknak, vagy oviba gyerekeknek. Szavak maradtak meg bennem. Átjáróra zárkózz, átjáróról nyitódj, atomvillanás jobbról, atomvillanás balról...stb. Azt megnézném, hogy ki hová zárkózik fel atomvillanás után...
Érdekes volt azonban a nagyatádi laktanyában a búvárruhás vízalatti gyakorlat és a különféle harckocsi lövészetek, bár éjszaka volt aki kilőtte az irányítótornyot mert elnézték a célfényeket... Nagyatád elsőlépcsős laktanya volt, a miénk Pécsett csak tartalékos. Így Nagyatádon gyakoroltuk az aktív harcászatot. Felemelő érzés teljes sebességgel száguldani egy 4o tonnás T-55 orosz harckocsival, a sütőben 43 db gránáttal, géppuska csordultig megtöltve fényjelzős lövedékekkel. Irányzóként két
kezemben szorongatva az „elefántfület” és a zöldesen világító éjjellátóban a szálkeresztben figyelve a feltűnő célokat.
Az elefántfülek a célzórendszer irányító része, ha felfelé csavartam, az ágyú felfelé emelkedett, ha lefelé, akkor lefelé ment, ha balra fordítottam, akkor az egész lövegtorony fordult, képes volt körbe-körbe is forogni... A kb 5o-6o km/h sebességgel száguldó harckocsiban igencsak kellett kapaszkodni és nem volt nehéz véletlenül is megcsvarni a fület úgy, hogy az ágyú 18o fokban hátrafelé álljon, miközben a harckocsi előre száguld. Nem csoda, hogy volt aki kilőtte az irányító tornyot.
Amint az ágyúcélok láthatóvá váltak: „Célra tarts! Ágyúval Tűz!” Majd a géppuskacélok: „Célra tarts! Géppuskával Tűz!” Jól lőttem.
Nem lőttem rosszul géppisztollyal sem. Hadosztály és hadsereg lőbajnokságra javasoltak. Ehhez vételeztünk fejenként 2,ooo db 7.62 kaliberű lőszert és néhányan kivonultunk Pécsváradra gyakorolni. Ha jól emlékszem hárman voltunk.
Célok 1oo, 2oo, 3oo, 4oo méterre: gyalogos katona álló, gyalogos katona fekvő, géppuskafészek, ...stb. Napi 2,ooo db lőszert ellőni nem kis mutatvány. Nyílt irányzékkal egyes lövések, rövid sorozatok. Egy idő után a cső izzik. Még a csőszájfék is vörösizzásba megy át. Ezt folytattuk éjszaka is éjszakai célokra.
A bajnokságon a fegyver szétszedése-összerakása ugyanolyan fontos mint a pontos lövések. Összesítve végül ötödik lettem.
A seregben voltak jó sztorik is. Pld hadgyakorlat a Bakonyban. Marhavagonokban szállítottak bennünket a helyszínre. Ott a körítés volt a lényeg, mert hadmozdulatban talán kétszer vettünk részt két hét alatt.
A tábori élet azonban jó volt. A hadmozdulat abból állt, hogy támadtunk, vaklőszerrel lőttünk, közben bennünket orosz MI-24 es harci helikopterek géppuskával lőttek és napalmfüggönyt eresztettek ránk amin keresztül kellett vágnunk. Az szar ügy volt, hogy az oroszok kaptak éleslőszert mi meg nem. Amikor egy orosz T-72
harckocsi vagy egy BMP megsorozott benünket a géppuskájával olyan volt amikor bádogra rázzák a diót. A fejünket is behúztuk. A BMP 14.5 mm-es géppuskával is fel volt szerelve és kaptunk azzal is rendesen.
Az oroszokat baromira nem érdekelte, hogy be van-e csukva a vezető zárókupakja vagy kifelé les. Szóval zárt tankban vezettünk.
Azonban lehetett tenni némileg a lőszertelenség ellen is. A konyhán beszereztünk 1 literes paradicsom meg babkonzerveket. A szocialista konzervgyárak egyben hadiüzemek is voltak, olyan gyártósorokkal ahol ugyanaz a gyártósor képes volt tölteni az 1 literes konzervet és a 1oo-as lövegbe való lőszert, a 75 mm-es vagdalthús konzerv pedig a gránátvető gránátjait...stb. Ezeket a konzerveket eldugtuk a harckocsiban. Kiválóan passzoltak az ágyúcsőbe. Hadgyakorlat alkalmával úgy töltöttünk, hogy felnyomtunk egy paradicsomkonzervet és rá a vaklőszert. Aztán jött a buli...
- Oldaltmozgó ellenséges BMP jobbról! Ágyúval Tűz!!!
Na, ha valaki látott már ilyet, ez nem tudja egy darabig abbahagyni a röhögést... a BMP személyzete gondolom napokig vakarta a ráégett paradicsomot. Igaz ki is tárazták ránk minden éles lőszerüket. Szerencsére a 6o cm vastag szendvicspáncélt az orron nem viszi át a BMP nagykaliberű géppuskája.
Jó poénok voltak még a biztonsági őrségek Pécsváradon. Itt az a lényeg, hogy a század éjszaka bevonul aludni a laktanyába, a harckocsik meg kint maradnak a lőtéren. Azokra vigyáz a biztonsági őrség éles lőszerrel csőre töltve. De hát Pécsváradon sok szőlő és présház van, így a biztonsági őrségben lévők gyakran
elmentek borért. Hogy gyalogolni ne kelljen sokat, így harckocsival. Úgysem lopja el senki a többit... Hát így esett, hogy a pincékben jókedvre szert tett őrök lementek harckocsival a pécsváradi kocsmába is. Beálltak a parkolóba és rendeltek. A csapos határozottan nem akarta kiszolgálni őket, erre HK-val szembeálltak a kocsmával, ágyú telibe a kocsmára és poénkodtak. Végül csont részegre sikerült leinni magukat. Hazafelé pedig a hegyen az eső utáni laza talajon a harckocsi becsúszott egy mély árokba. Hiába, részegen HK-val sem ajánlatos vezetni. Na, nyomás hozni a bikát. A Bika az egy vontató harckocsi. Hajnalig ki kellett szedni a harckocsit a vizmosásból és visszaállítani a helyére. Mindenki gyorsan kijózanodott és lázas munkával reggel 6-ra minden a helyére került. Igaz egy percet sem aludtunk.
Az ezredben én tartottam az önvédelmi kiképzést. Erről csatoltam képeket.
1996 nyarán már minden bajom volt, hogy Egért nem láthatom, így egy balesetből okulva ötletem támadt. Egyik honvéd eltörte a kezét és katonai kórházba került. Hát megbeszéltem egy combosabb katonatársammal, hogy az én kezemet is el kell törni és akkor kapok eü szabadságot és hazamehetek Egérkéhez.
Kezemet lépcsőre fektettem és egy vasrudat kétkézre fogva csapott rá nagy erőből katonatársam. Ilyen mértékben még nem láttam alkaromat meghajolni, de reccsenés nem volt. Fájni azonban fájt. Meg kellett várni a reggelt, hogy csúnyán bedagadjon és lementem vele a gyengélkedőre. Szinte azonnal vittek a honvédkórházba. Ott kiderült, hogy a M. brachioradialisom csúnyán zúzódott, de a csontnak nincs baja. Egy éjszaka elég a kórházban, de mehetek vissza a laktanyába. Azért kiegyeztem 2 hét javasolt eü szabiban amitől olyan jó kedvem lett, hogy estére bulit csaptunk a kórházi szobában.
A kórházban van bőven alkohol. A 96%-os tiszta szeszt bolti 2 literes szénsavas mangó üdítővel 1:3 arányaban keverve kíváló és ütős szeszt kapunk... Ebben a műtősök már profik voltak, így az ápolókkal együtt mindenki jól berúgott. Mint kederült ez ott rendszeres buli volt... Ilyen volt a hinvédkórház akkoriban.
Jól telt a 2 hetem. Meleg nyár volt, minden nap strandoltunk, szerelmes és féltékeny voltam. Amennyi időt csak lehetett Egérrel töltöttem. Amikor visszamentem már nem volt sok vissza a katonaidő 12 hónapjából.
A katonaság sok értelmetlensége mellett ad az embereknek egyfajta keménységet és kitartást is. Bár munka alóli kibújást is megtanítja.
Szerintem minden mai gyereknek erre szüksége lenne. Puhul el a társadalom.
2oo6 augusztus végén leszereltem. Szeptembertől pedig kezdődik az egyetem.
1985-ben újra felvételi volt. Elfelejthettem osztályfőnökeim árnyékát, hiszen itt már nem a vitt pontszám dominált, hanem duplázták a szerezett pontjaimat.
Igaz, hogy nem volt protekcióm, de maximumra nem tudtak eltanácsolni. Így felvettek. Egyetemista lettem. Azt hiszem megérdemeltem. Nagyon sokat dolgoztam érte, sokat tanultam, eltartottam magam és most itt álltam egyetemi hallgatóként. Agrártudományi Egyetem, Mezőgazdaságtudományi Kar. Jól hangzott.
2oo5 nyarának elején kiléptem a tanszékről és egész június-júliusban kőműves mellett dolgoztam. 2 hetente mentem haza Kaposvárra, ritkán Egér feljött, de az ő életritmusát szinte lehetetlen volt az enyémhez igazítani.
Augusztusban már pihenni szerettem volna így hazamentem Kaposvárra.
Soha nem felejtem el az alábbi történetet, mely a stílusomat mindennél jobban példázza:
Anyukám kapott egy szolgálati Jawa kismotort a vállalattól ahol dolgozott. Ez olyan 5o cc Babetta kinézetű jármű volt, a biciklinél egy fokkal fejlettebb műszaki szinten.
Anyukámnak mondtam, hogy elugranék kipróbálni. Sporttáskámba bedobáltam néhány szükséges cuccot: a nélkülözhetetlen hálózsákot, esőkabátot, pulóvert, váltás ruhát… aztán neki a világnak.
Kaposvárról egyhuzamban felmentem Gödöllőre. Ott nyári bulik voltak az egyetemen és speciális módon lehetett bejutni a szobákba mert szállodának használták a nyáron.
3-4 napot az egyetemen tötöttem. Egyik esti bulin megismerkedtem egy csinos hölggyel, aki céges csoportkiránduláson volt egy vidéki városból. Kétgyerekes családanya, otthon a gyerekeinek és férjének a mindene. Az egyetemen azonban buli volt, lazítás. Nem tudtam tovább menni 3 napon belül. mert addig laktak a kollégiumban. A hölgy minden este meglógott a csoporttól és hajnalig velem volt, reggelre meg visszalopódzott, hogy kollégái lássák, hogy tisztességes feleség. Azt hiszem az ilyen feleségekkel való élményt semi nem tudja felülmúlni. Itt minden magába fojtott feszültség felszabadul, minden visszafogott energia kitör mint egy vulkán és megszűnik tér, meszűnik idő, itt semi más nincs csak a jelen. Aztán meg kába elájulás. Én úgy gondolom elég jó kondícióban voltam akkoriban, de erős izomlázam volt az első ilyen éjszaka után… aztán ami nem gyakran fordult elő velem, de közben észre sem veszi az ember, csupa karmolás volt a vállam és a hátam, de még a fenekem is. Így nem mehettem haza, de minden további éjszakával ez fokozódott. Úristen, ha egy ilyen nővel kellene élnem, megenne engem néhány hónap alatt. Magáról csak annyit mondott, hogy rendőr és a küzdőművészetekben jártas. Soha többet nem találkoztunk.
Úgy gondoltam kell néhány nap a regenerálódásra, így Szombathely felé vettem az irányt. Későn indultam el mert még egy utolsó ebéd utáni találkozás is volt a kiránduló feleséggel. Így utólag, a csaj tényleg olyan volt, mint Lara Croft.. A búcsúzás miatt csak estefelé indultam el, így aztán valahol Budapest és Szombathely között aludtam hálózsákban egy falusi buszmegálló padján. Hatalmas viharban jöttem közel egy órát, de amint a tetővel is rendelkező buszmegállót megláttam azonnal beálltam. Közel éjfél volt már, gyorsan elaludtam.
A vihar utáni hajnal illata talán csak az afrikai hajnal földszagával vetekszik. Kinyújtóztam, berúgtam a kismotort és már folytattam is utamat.
Szombathelyre már délelőtt megérkeztem és Tibi barátomat hamar megtaláltam. Anyukája megetetett, így mindjárt jobban éreztem magam, Tibi pedig javasolta, hogy menjünk strandra. Bemutatott Tarzan nevű barátjának aki Tibi szerint egy állat. Szerintem hármasban nem mutattunk rosszul, mert egyikőnk sem volt az a nyamvadt típus. Egy gyönyörű lány is csatlakozott hozzám akinek Egérhez hasonlított a teste, a lába, a haja… vele azonban nem mertem bonyodalomba esni mert éppen elég bajom volt most sérült bőrömmel, még azt sem tudtam otthon hogyan fogok átesni a vizsgálatokon.
Tibiék kitalálták, hogy menjünk le vonattal a Balaton partra bulizni. Talán másnap reggel mehettünk le Keszthelyre. Ott további haverokkal találkoztunk és végigjártunk több olcsóbb kocsmát is, majd az este beköszöntével disco-k után néztünk. Volt ahová be tudtunk menni, táncoltunk, iszogattunk, buliztunk, éltünk. Volt ahová nem engedtek be. Ott bosszút álltunk. A fal lyukacsos design volt olyasmi farács amin Tarzan keze befért. Az asztalokat kb 1 méterre tették a faltól, hogy kívülről ne lehessen elérni. Arra azonban nem számítottak, hogy Tarzan keze nem átlagos hosszúságú és at 1 méterre lévő asztalról símán leemeli a pezsgőt. Hát így történt, hogy Tarzan bosszúból leemelt egy üveg pezsgőt amit a hűvös nyári estében a Balaton hullámzását hallgatva eliszogattunk. Hosszú nap volt, jóval éjfél után voltunk, a parti rész padjain töltöttük az éjszakát. Ha valaki nyári estén aludt már padon, az azt is tudja, hogy baromi hidegek a hajnalok egy szál pólóban… Nem hoztam semi cuccot magammal, minden Szombathelyen maradt azzal, hogy úgyis regelig bulizunk, hová is tennénk. Hát most megbántam.
Eljött az aranyfényű balatoni reggel és a kelő nappal erős szél is kerekedett. A Nap felmelegített benünket, a szél pedig regelit tálalt. A hullámverés sok kicsi halat kivert a kövek közé. Apró küszöket. Éhesek voltunk, pénzünk nem maradt. Tibivel elkezdte szedegetni és enni a küszöket. Nincs rossz ízük, fehérjében gazdag takarmány. Néhány marék kishaltól és az egyre melegebben sütő naptól jobban éreztük magunkat. A délelőtti vonattal visszamentünk Szombathelyre. Ott ismét strand, bulizás.
Másnap hazafelé, Kaposvárnak vettem az irányt.
A Jawa kismotor, e lengyel ipar remeke Kaposvár előtt 5 km-re Toponárnál nagyot csattant és leállt. Innentől toltam hazáig. Kilométerórája 1,1oo km felett mutatott, talán 5 km volt benne amikor elindultam.
Anyukám otthon részben örült, hogy megkerültem, részben merges volt, hogy eltűntem. 1 hétig nem volt hír rólam. A motorról kiderült, hogy a hengerháza eltörött. Nem igazán bírta ez a jármű, hogy folyamatos maximum fordulaton haladjon. Én általában csutkára kihúztam és úgy tartottam órákon át.
Hát így történt 1985 nyara.
Tudtam, hogy szeptembertől be kell vonulnom katonának. mert egyetemi felvétel előtt ez akkoriban kötelező volt.
Közben az egyetemi kollégiumban laktam Hetti jóvoltából és minden egyetemista rendezvényben és buliban benne voltam. Felvettem az egyetemista feelinget és irigyeltem a diákokat akiket felvettek. Nap mint nap tanultam a felvételi tárgyakat. Mivel mezőgazdasági szakközépiskolából jöttem, így biológia és szakmai tágy volt a felvételi. A biológia felvételi nem más mint állattan és növénytan, a szakmai tárgy pedig szarvasmarha tartás-technológia c. tárgy volt. Ezen tanszékek körül sürögtem amikor “lófráltam” munkaidőben. Beszereztem a jegyzeteket, megismertem a tanárokat, gyakorlatvezetőket és betartottam amit Lenin mondott: tanultam, tanultam, tanultam.
A lányoknál nem lehetett örökké laknom, mert ugyan nem mindegyiknek volt mindig barátja, de volt úgy, hogy mind a háromnak egyszerre volt barátja. A barátokat zavarta, hogy én lakom kedvesükkel egy szobában, így megoldás kellett. Egyébként a barátok váltogatódtak. Érdekes volt nap mint nap meghallgatnom, ki mikor kivel ismerkedett meg, mikor és miért szakítottak. Ha pszichológus lennék, azt hiszem igen érdekes és értékes tapasztalatokra tettem szert a nők világából.
Egér barátnőm többször feljött hétvégeken és a lányok szobájában laktunk, az ágyakat némi szobaátrendezéssel össze lehetett tolni franciaágynak és így máris hitvesi lakosztállyá vált. A folyosón volt a közösön kívül egy egyéni tusoló is, ahová be lehetett zárkózni, szóval minden luxust kielégített a kollégium. Még a Szilvesztert is így töltöttük Egérrel kettesben a kollégiumban.
Szóval, lassan találtam egy másik megoldást, hogy a lányoknak ne legyek örökké a nyakán. Így történt, hogy megismerkedtem Csabival.
Csabi a küzdőművészetek nagy művelője, Matti tanítványa minden nap a focipályán edzett. Gyakran én is lementem a focipályára, bár én az erdei edzéseket jobban szerettem. Mi a kyo-ban kemény tárgyakon “zsákoltunk”, megszoktam a fák törzsét ütni és rúgni, csonthártyám a sípcsontomon nem volt már érzékeny, seiken-jeimet vastag szarus bőr borította. Valahogyan úgy történt, hogy a pázsiton futás után izotóniás kilégzéses (Ibuki) formagyakorlatokat ( San Shin No Kata) csináltam és a pálya másik oldalán egy másik fazon is formagyakorlatozott. Hát megismerkedtünk. Egy család jeligére átköltöztem Csabiékhoz “csövezni”.
A kollégiumi életet mi sem példázza jobban, mint az én életem. Többnyire földön aludtam matrac nélkül egy síma hálózsákban. Ha valaki nem volt bent, akkor ágyon tudtam aludni. A lányoknál a lányok gyakran barátjukkal aludtak, úgy szinte mindig volt üres ágy. Csabiéknál még eggyel többen is voltunk. mert Lucy nevű kubai lány is gyakran aludt ott Sziszivel, szobatársunkkal. Szóval időnként öten voltunk.
Izgalmas része volt ez az időszak az életemnek. Dolgoztam a tanszéken, kőműves mellett segédmunkás voltam, csöveztem a kollégiumban és a diákok életét éltem, napi rendszerességgel edzettem, jártam az egyetemi bulikra.
1984 augusztus utolsó napjaiban érkeztem Gödöllőre. Abban az időben amikor befejeződnek a nyári táborok, az egyetemisták pedig elkezdik újra benépesíteni a kollégiumot és az egyetem folyosóit.
A HÉV-ről egyetlen sporttáskával kezemben az Egyetem felé vettem az irányt. Táskámban hálózsák, néhány váltásnyi ruha és semi más.
Az egyetem portájára érve közöltem, hogy jöttem dolgozni mert nem vettek fel. A portás nagyot nézett, aztán közölte, hogy merre találom a munkaügyet. A munkaügy nem esett messze a portától, könnyen megtaláltam és benyitottam. Középkorú hölgy kérdezte meg mi járatban vagyok.
- Jöttem dolgozni mert nem vettek fel – mondtam határozottan.
- Ahhoz kérelmet kell írni és beadni – válaszolta a hölgy.
- Kérek szépen papírt és tollat. Lenne kedves segíteni, hogy mit írjak? – kértem.
A hölgy hirtelen azt sem tudta mit mondjon. Szemüvegét levette és hunyorogva nézett rám.
- Fiatalember, ez nem egészen így van itt az egyetemen. Felvételre írásban kell jelentkezni, a beadványokat elbírálják és küldenek róla majd értesítést – válaszolta a hölgy.
- Engem nem vettek fel ide, pedig megvolt a pontszámom. Protekcióm nincs. Otthon a szüleimmel összevesztem mert nem fogadtam el a főiskolai felvételt, nincs hová mennem. Ez az egyetem nem
vett fel, hát idejöttem dolgozni. A hölgy köré gyűltek kollégái és kérdésekkel árasztottak el. Én válaszoltam mindenre. Úgy látszott, lassan kialakul bennük irántam egy szimpátia.
Egyik hölgy kitalálta, hogy telefonálják végig a tanszékeket mert biztosan akad egy tanszéki kisegítő munkatársi állás. Míg a munkaügyes hölgyek telefonálgattak, egyikük megkérdezte:
- Hol fog aludni?
- Hát, egyelőre úgy gondoltam, hogy az állomáson a padon, estére a csomagmegőrzőbe be tudom zárni a táskámat. Van hálózsákom.
Erre mindenki felnézett és még nagyobb segítőkészséggel telefonálgattak tovább.
Aztán az egyik hölgy szólt, hogy megvan!!!
Dr Gáspár Zoltán, Vízgazdálkodási- és Meliorációs Tanszék.
Életemben akkor hallottam először, hogy ilyen tudomány is létezik, de örültem, hogy van hol elkezdenem az
életemet.
- Tudja, hol van a tanszék? – zökkentett ki a munkaügyes hölgy gondolataimból?
De nem várt választ sem, hanem eldarálta merre találom.
Térképen kinéztem az olasz partvonal érdekesebb részeit. Annak
ellenére, hogy fogalmam nem volt róla, mi fogad majd ott, én úgy
vettem ki a térképről, hogy San Marino melletti Rimini parti része jó
kell, hogy legyen. Ez lett az új úticélunk.
Vezetésben (is) versenyző típus vagyok, így igen jó időket futottunk,
persze a biztonságos határokon belül.
Rimini valóban mozgalmas és Jesolo-nál sokkal érdekesebb hely volt.
Hamarosan találtunk egy kempinget, ahol helyet is kaptunk. Felvertük a
sátrat és kipakolásnál kiderült, hogy nem hoztunk fogkefét. Jucó
igényeinek kiszolgálása belső izgalommal töltött el ismét. Hát
nekiindultunk a városnak és közel egyórás autózgatás után sikerült
beszereztük a nélkülözhetetlen fogkefét. Annak külön is örültem, hogy
Judit ennyire kényes a higiéniára. Szeretem a tiszta nőket!
Étteremben pizza és sör, aztán hazasétáltunk, tusolás és
szerelmeskedés. Most gyorsabban mint máskor, mert ennyi autózás után
gyors álomba merültünk.
Juditnak többször belekezdtem elmondani, hogy nem ő az egyetlen az
életemben, mi több, elég frekventált életet élek nők terén, de nem
reagálta le. Mintha nem is vett volna tudomást az egészről.
Éjjel-nappal együtt voltunk, semmi nem számított csak mi ketten. Az
eddigi együtt töltött két hét minden mást felülírt. Volt a Kisegérnek
becézett barátnőm, immár 11 éve, gyerekkori szerelem. Őt azonban szíve
nagyon húzta vissza szülővárosába, így alig volt velem. Nekem azonban
pótolnom kellett Kisegér hiányát részidős barátnőkkel. Összesen 4
barátnőm volt Judittal való megismerkedésünk idején. Egér, a 4 beugrós
és Judit hatodikként bukkant fel a sorrendben.
Szervezés terén nem volt egyszerű az életem, mert egyszerre nem
lehetett fogadnom őket, azonban időnként egyszerre futottak be.
Ilyenkor be kellett zárkóznom a lakásba az egyik lánnyal közölve, hogy
senki más nem érdekel, csak ő és csak miatta senkit nem akarok mást
beengedni, miközben a másik lány a kaputelefonon próbálkozott.
Akkoriban csak vonalas telefon volt, mobilokról még hallani sem
lehetett. Így a telefont kihúztam, az ajtóra meg trükkös bejutás
esetére üzenetet ragasztottam ki, hogy el kellett mennem. Soha el nem
felejthető idők voltak ezek. Közben volt egy barátom a műegyetemen,
aki naplót vezetett abszolvált nőiről. Ebből aztán versenyt
csináltunk. Vettem egy tucat brigádnaplót a papírboltban. Ezek olyan
telifehér oldalas szocialista brigádok részére készült élménynaplók
voltak, vastag piros műbőr kötéssel. Az volt a szabály, hogy a csajról
kellett egy igazolványképet beragasztani, alá pedig cellux-szal
beragasztani a szeméremszőrzetéből egy csokorral. A mennyiség dominált
mindenek felett. Volt egy ismerősöm ismerőse, aki nagyon gazdag ember
hírében állt és csak azért vett egy kúriát, hogy abszolvált nőiről ott
vezesse a nyílvántartásait. Vadászboltban trófeaalátéteket vett és a
falon azok voltak mindenütt, de nem vadak trófeái voltak rajtuk, hanem
a hölgyek fotói... Így utólag én sem voltam teljesen normális e téren,
de ha körbenéztem magam körül, nem voltam ezzel egyedül..
Mindazonáltal Judittal való kapcsolatom ezen dolgaimra pontot is tett.
Ez önmagában megdöbbentett. Lezárni a 11 éves kapcsolatomat az
egyetlen nővel, akit gyerekeim anyjának képzeltem el, lezárni minden
hülyeségemet és éjjel-nappal Jucó... ez akkor furcsának tűnt.
Judit elfogadott az első naptól kezdve. Amikor feljött gödöllői
lakásomba Egér ruháival volt tele a beépített szekrény de egy szót sem
szólt hozzá. Így utólag elgondolkoztam, ugyan miért is szólt volna,
hiszen 2 hete éjjel-nappal vele vagyok, minden más nő kizárva. A
beugrósok mind szépen elkoptak.
Sokat poénkodtam Judittal, hogy az "utolsókból lesznek az elsők..."
ezt azonban elég komolyan vette mert most éppen 11 év Egérrel töltött
év végére készültem pontot tenni.
A reggeli ragyogó adriai napsütésben kisétáltunk a tengerpartra. Judit
azzal is belopta szívembe magát, hogy korán kelő. Útálom, ha olyan
partnernőm van, aki a délelőtt közepén ébredezik. Judit a madarakkal
ébredt. Ezt szerettem benne legjobban. 6 körül ébredés, tusolás és 7
körül már kávézgatás. A reggeli napsütés ebben a korai órában is
gyorsan felmelegítette és barátságossá tette a tengerpartot. A homokos
föveny egy teraszos kávézójában kávézgattunk néhány croissant
társaságában és folytattuk a megúnhatatlan beszélgetésünket az élet
sok apró dolgairól. Órákat tudtunk így beszélgetni.
Aztán jöttek a szokásos tengerparti dolgok. Fűrdőruha, monokini, úszás
a tengerben, napozás, kaja gyorsétkezőben - a boldogság egyszerű
pillanatai. Azt hiszem nagyon-nagyon boldogok voltunk. Én legalábbis
nagyon boldog voltam.
Meg is fogalmaztuk életfelfogásunkat, melyet az Elemi Ösztön c.
filmből merítettünk: ezt leírtuk egy képeslapra és elküldtük a Dragon
címére kedves kollégáinknak.
"Élünk mint hal a vízben,
Kefélünk mint a nyulak,
És szarunk a világba."
Üdv. Riminiből!
Judit és George
Ez egyfajta életszemléletünk lett abban az időben. A fiatalság,
vidámság, gondtalanság, és szerelem mottója.
5-6 nap után már nem volt olyan nagyon érdekes ugyanott lenni és
ugyanazt csinálni. Megnéztük San Marino miniállamot a várral,
panorámájával és kávézójával, aztán rákövetkező nap észak felé vettük
az irányt. Autózgattunk, élveztük egymást és az egész világot.
Estefelé Ausztriában ránk szakadt egy nagy vihar, de amúgy is már órák
óta úton voltunk. Lassan már órákat sem bírtunk ki egymás nélkül.
Félreálltam egy parkolóban a szakadó esőben..., a többit nem tudom
hogyan írjam itt le hiszen a gyerekeim is olvassák... Már nem
emlékszem mikor ájulhattunk el, csak arra, hogy a hajnal aranyszínű
napsugaraira ébredtünk. Úgy kászálódtunk ki az autóból és
hunyorítottunk bele a ragyogásba, mint amikor a Napfivér Holdnővér c.
filmben az öreg bőrcserzőt kihozták a pincéből a napfényre. Annyira
szép, annyira gyönyörű az élet....
Ott álltunk meg ahol akartunk, azt ettünk és ittunk amihez kedvünk
volt. Az egész világ csakis a miénk volt.
Eldöntöttük, hogy a Balaton a legjobb hely. Menjünk oda. Rövidesen
átléptük a magyar határt Rábafüzesnél. Már Olaszországban is
hallottam, hogy elég erős kipuffogó hangja van a Sierrának, ez most
egyre erősebb és zavaró lett. Nem számít, Magyarországon vagyunk.
Valahol a határ és a Balaton között durva hang kíséretében leszakadt
az autó aljáról a kipuffogó nagy része. Húúú! Erre azért nem
számítottunk.
El ugyan nem veszett semmi, de húztuk magunk alatt az egészet, mintha
szegény Sierra a beleit húzná.. Szerencsénk volt, néhány kilométeren
belül egy faluban találtunk egy szerelőt. A fiatal srác jó néhány órán
át hegesztgetett, mi pedig az út szélén ülve beszélgettünk és élveztük
a napsütést.
Kiszámoltuk, hogy még hány hétre elég a pénzünk: meddig maradhat az
"Élünk, mint a hal a vízben" feeling...
Amint elkészültünk, folytattuk útunkat és nyoma nem volt a zavaró
hangnak, mintha új lett volna az autó. Siófok, arany vagy ezüstpart ki
tudja már, de ott kötöttünk ki és nagyot fürödtünk. Estefelé találtunk
egy hotelt és ott aludtunk. Mi több, felhívtam a céget, hogy buli van
és le kell jönniük. Mese nem volt, következő estére már nem voltunk
kettesben és nagy hangulatban még jobban éreztük magunkat. Nappal
strandon, este nagy vacsorázás, sörözés, aztán éjszakába nyúló
beszélgetések.
Kedvesem gyermekkora számomra váratlan, olykor meghökkentő nyomokat
hagyott életén. Amikor együtt aludtunk, olyan erővel szorította át a
nyakamat, hogy többször is komoly életveszélyben voltam, hogy
megfulladok. Álmában volt, hogy beszélt, máskor zokogott. Apa nélkül,
fogyatékos testvérrel, szigorú nevelést adó nevelőapával nőtt fel. Úgy
tűnt, én nem csak a férfi, de e mellett az apa szerepét is átvettem az
életében. A balatoni napok felhőtlen, gondtalan boldogsága újabb 3-4
napon át tartott. Mire előkerültünk a külvilág számára, eltelt 2 hét.
Egér már aggódott értem, mert két hete teljesen eltűntem. Mivel
mobiltelefon nem volt, elérni nem tudott, kulcsa azonban volt a
gödöllői lakásomhoz, így feljött megnézni, hogy mi van velem. Senkit
nem talált, hát besétált a céghez.
A cégnél laza augusztusi hangulat, azonban a faliújságra kitűzött
képeslap és tartalma meglehetősen impresszív volt:
"Élünk mint hal a vízben,
Kefélünk mint a nyulak,
És szarunk a világba."
Üdv. Riminiből!!! Judit és George
Na, hát ez le is zárta az eddigi 11 évet. Bár Egér korábban többször
megpróbálta befejezni, én azonban nem tudtam elképzelni nélküle az
életemet és mindig visszakönyörögtem magam.....egészen addig, míg meg
nem jelent egy másik olyan nő, aki kitöltötte azokat a szempontokat
amiket elképzelni sem tudtam, hogy Egéren kívül másik nő is ki tud
tölteni.
Szóval Judit lett a minden és az Egyetlen.
"Utolsókból lesznek az elsők."
Az augusztus minden napja együtt zajlott. Többször voltunk esti
fürdőzésen Domonyvölgyben a tónál, moziban, éttermekben. Mindenütt,
ahol további programokkal fokozhattuk az együttlét örömét.
Augusztus közepén újabb programmal szembesültünk: menjünk a magyar
tengerpartra. Talán a szüleim találták ki vagy Tamás barátomék, már
nem tudom. Azonban hamarosan ott álltunk szüleim kertjében Kaposváron
és bemutathattam nekik Juditot. 11 év Egér után Judit váratlanul érte
őket, de elfogadták a döntésem. Boldogok vagyunk és kész. A többi kit
érdekel. Ennyiben maradtunk.
Mi, Tamás barátommal és feleségével mentünk, szüleim pedig húgaimmal. Ez
volt az első - és talán utolsó - családi program a szüleimmel és
Judittal közösen.
A régi magyar tengerpart szép volt, jó volt, bár én az ilyen hideg
vízben nem szeretek úszni. Barátként Tamásékkal, szüleimmel, életem
szerelmével..., ezt nem lehetett fokozni. Boldog voltam.
Egy hét tengerpart hamar eltelt, aztán újra otthon.
Eljött a szeptember, a munka ideje. Judit már sokféle állásról
beszélt, hogy dolgozni fog. Egy fura vállalkozó személyi
asszisztensnek egy szaunában próbálta felvenni, egy másik pedig a
Bécs-Budapest Intercity vonaton konzumhölgynek... Sokféle ajánlat
volt, bár én féltékeny voltam, úgy éreztem, talán mást is várnának
tőle a munkán kívül.
Örültem, hogy Judit elfogadta amit javaslok, így a Coopers and Lybrand
könyvvizsgáló céghez került. Minden nap én vittem Gödöllőről munkába
és én mentem érte. Többnyire Gödöllőn aludtunk. Minden napunk
tökéletes volt.
1992. Július 11-től egyetlen éjszakát sem töltöttünk külön,
egészen szeptember 27-ig, amikor én 7 hétre, pontosan november 11-ig
üzleti körútra Ázsiába utaztam Tamás barátommal....
1992 nyara gondalan időszak volt. Cégem folyamatosan importálta
Kínából a különböző akupunktúrás termékeket és
gyógynövény-készítményeket. Volt egy Anti-adiposis tea fogyókúrás termékem, 1992-ben csak ebből az
egyetlen termékből hatalmas haszon keletkezett. Elég pénzzel a kezemben
nem voltak problémáim az élettel. Megteremtettem a feltételeit, hogy
az érzelmeimre tudjak koncentrálni.
Judittal az együtt töltött első éjszaka után egyetlen éjszakát sem
töltöttünk külön. Leginkább Gödöllőn aludtunk.
A cégnél jó csapat volt, minden nap valamelyik étteremben
vacsoráztunk, buliztunk. Lackó leleményes fiatal srác volt, soha ki
nem fogyott az ötletekből programokat illetően.
Hol kínai partnereket vittünk a Balatonra vitorlázni, hol visegrádi
kirándulás, hol éjszakai fűrdőzés a Velencei tavon, a Domonyvölgyi
tavon, mozilátogatások, sütögetések.... Felhőtlen és boldog időszakot
éltünk. Én így éltem meg.
Már 2 hete együtt voltunk Judittal, amikor egyik céges partnerünk
felajánlotta, hogy eladja nekem Ford Sierra autóját. Igencsak
megörültem. Sárga Samarámhoz képest ez nagy minőségi ugrás volt. Egy
valódi nyugati autó!!! Volt rajta tetőablak, mely nagy szolgálatot
tett a vízparti bulik önfeledt ökörködésében.
Attila vett egy ugyanilyen másik Sierrát, elmondása szerint azért,
mert abban jobb a hangtechnika. Egyben azt is felajánlotta, hogy
menjünk le együtt Olaszországba egy hétre.
Addig még nem jutottunk el, hogy Judit édesanyját bemutassa nekem, de
az utazás előtt ez feltétlenül szükségessé vált. Gödöllőn megpakoltuk
az autót és elindultunk Budaörsre Judit anyukájához és nevelőapjához
bemutatkozásra. Az előző napokban mindent bevásároltam, hiszen
kempingbe készültünk, így hálózsákok, sátor, mindenféle kempingcucc
beszerzésre került. A Sierra tele is lett. Jó érzés egy hosszabb
kirándulás előtti lázas árubeszerzés, a bepakolás, az elindulás
izgalma. Az első utazás Judittal kettesben, de mégis valahogyan olyan
természetesnek tűnt, mintha világ életemben vele lettem volna.
Nem szeretem a nagy családi bemutatkozásokat...Judit nevelőapjának
Budaörsi házához érve édesanyja kijött a ház elé, és percek alatt
túlestünk a a formaságokon. Lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak
Jucókára, meg ilyenek és már repesztettünk is Tatabánya felé ahol
Attila családja csatlakozott hozzánk.
Jó ütemben haladtunk Venezia felé. Célunk Jesolo volt. Az út nagy
részét gondtalanul tettük meg, de nem sokkal a cél előtt a Sierra
furcsa dolgokat csinált, így letértünk a főútvonalról egy kisvárosba
ahol találtunk egy szervízt. Szerencsére volt alkatrész és néhány óra
alatt kijavították a problémát.
Jesolo kempingjébe leérve nem pontosan az fogadott amire számítottunk.
Szerintem ennél a Balaton is jobb. Rövid megbeszélés után elnézést
kértem Attiláéktól és elváltunk tőlük. Talán nem is a kemping, meg
Attiláék voltak a probléma, hanem Judittal a felszabadult, független
kettesben való együttlét hiányzott. Repültünk, nemcsak az úton, hanem
lélekben is. Judittal nem untam a beszélgetést, más színt vett
mellette a világ...
Erőt vett bennem egy gondoskodó érzés. Amikor Juditot megismertem,
talán ha 2 váltás ruhája volt, Tamás feleségével azonban
végigvásárolták a Váci utcát. Esténként hűledezve mesélte el, hogy
milyen árak vannak. Anyukájával közös kasszán voltak és egyhavi
költségvetésük nem érte el egy váci utcai butikos ruha árát. Azonban
szép lassan kibővült Jucókám ruhatára és egyre jobban elfogadta a pénz
varázslatos világát is. Engem soha nem érdekelt a pénz maga. Kellett
mert mindent pénzért lehet megveni, de ahogy bejött úgy el is
költöttem. Most boldoggá tett az érzés látni Jucót boldogan,
izgalommal rácsodálkozni a dolgokra. Vannak emberek, akiket a
szerencsejáték tesz boldoggá, engem Jucó e nagyvilágra való
rácsodálkozó kinyílása tett igazán boldoggá. Ez az út is azért volt
izgalmas számomra mert Jucó minden kívánságát igyekeztem teljesíteni
és gyerekes örömét átélni több volt számomra minden más nővel töltött
unalmas élménynél.
Megfogadtam, hogy ebben a blogban, majd később ha könyv lesz belőle
abban is, csakis saját magam érzéseiről szeretnék írni, magammal
szeretnék teljes mélységig megismerkedni - újra minden percét átélve a
19 évvel ezelőtt történteknek.
De most előttünk az olasz tengerpart kicsinyke útja volt. Lejöttünk a
közvetlen tengerparti útra, hogy az érdekesebb olasz valóságot lássuk,
ne az autópálya mesterségesen kialakított hídjait, alagútjait. Néztük
az olasz vidéket, a nyitott tetőablakon át éreztük a tenger közelségét
és én nagyon boldog voltam. Most így utólag leírva is végigfut rajtam
egy fura érzés, melytől a kezemen a szőrszálak is felállnak. Igen,
ebben az életben ez az érzés már végleg velem marad.
2oo8. Február 14-ét írtunk. Valentin napja volt. A szerelmesek napja.
2oo7. November 18-án érkeztem haza Kínából. A reptéren Judit fogadott. Csinos vékony alakját azonnal kiszúrtam az érkező utasokat váró tömegből. Magassarkú cipője szépen kiemelte formás lábait, térdig érő szoknyát és testrefeszülő felsőt viselt felette pedig nercbundát mely elöl teljesen szétnyílt, még jobban kiemelve izgalmasra szabott melleit. Örültem, hogy látom. Már nagyon hiányzott.
Az én életem kétszer kezdődött el.Először amikor megszülettem a Viharsarok fokhagymaszagú Makó nevű kisvárosában, majd alig 7 évre rá amikor 196 nap után kiengedtek a kórházból.
Már reggeli ébrendésemkor a tegnap megismert Jucókám volt első gondolatom. Mindjárt fel is hívtam. Nem vette fel. Akkoriban még nem volt mobil, így nyílvánvalóvá vált, hogy nincs már otthon. Francba.
Holofernész és Judit legendája
Az Újbabiloni Birodalom félelmetes uralkodója, Nabukodonozor (i.e. 605-562) egyik hadvezérét, Holofernészt bízta meg Kánaán földjének elfoglalásával. 132.000 fõs hadsereggel i.e. 587-ben meg is kezdõdött a hadjárat, mely Betúlia népét rettegésben tartotta. A zsidók már-már a megadáson törték a fejüket, amikor megjelent a csodálatos szépségû Judit, aki évek óta özvegyként, egyedül tengette életét. Levetette özvegyi gúnyáját, és ledér, ellenállhatatlan ruhákat öltve elindult Holofernész táborába. A vezérnek azonnal megtetszett Judit, s minden vágya az asszony elcsábítása volt. Judit együtt evett és ivott Holofernésszel, majd miután a vezér teljesen lerészegedett, saját kardjával levágta Holofernész fejét. Késõbb sok férfi szerette volna feleségül kérni, de õ senkinek nem mondott igen-t, míg végül a Biblia szerint 105 éves korában halt meg, özvegyen.
Amikor az ösvény véget ér...
2oo8 júliusában Judit a gyerekekkel együtt elköltözött. 16 év telt el Judittal való első találkozásunk óta. Bejártuk a világ legszebb helyeit, született öt szép gyerekünk. Végül közös ösvényünk sűrű és áthatolhatatlan indákkal átszőtt őserdőbe futott. Már 3 éve keresem utam folytatását az indák sűrű szövedékében. Judit talán ugyanezt teszi.
Megsejthettem volna valamit - Judit 1992. július 11-én feltett legfontosabb kérdéséből: „Mennyi pénzre gondoltatok?” – hogy a pénz körül még meggyűlhet a bajunk…
Vak voltam és süket: szerelmes. Nem hallgattam meg barátaim és szeretteim szavát, nem láttam tovább Judit barna szemeinél. Naívan egy soha meg nem dönthető világba éltem bele magam feltétlen bizalommal és szeretettel feleségem iránt.
Mindig is nagyban szerettem gondolkodni és játszani. Kínába gyakran jártam, de 2oo4-től egyre több időt töltöttem kint. Belefogtam a Gamma kés projectbe, mely a rákos betegek halálozási arányának csökkentését célozta. Magyarországon az általam felépített céges háttér stabil volt, így távol lehettem. Kínában sokfelé tanulmányoztam a rákos daganatok radioaktív sugárzással való sebészeti szintű kezelésének módját. Magyarországról gyakran jöttek hozzám szakértők és orvos barátaim Kínába a Gamma kés project tanulmányozására. Emellett részt vettem a világban rendezett sugársebészeti konferenciákon is. A téma szakértői közül többen a barátaimmá váltak. Szinte állandóan úton voltam. 2oo7-ig évente 1o-12 kört repültem Föld bolygónk körül.
2oo6 őszén a korábbi ügyvezetőkkel való problémák miatt Juditot a közgyűlésen cégünk teljhatalmú vezérigazgatójává neveztük ki. Alig 1 évre rá 2oo7 őszére "Holofernész” torkára saját kardja került Juditja által.
Judit 2oo7 év végén elmetszette a torkomat. Bejegyzett egy offshore céget a Seyshelles szigeteken, azzal egy részvénytársaságot Magyarországon, majd minden forgalmat jelentő jogot, berendezést és alkalmazottat átvitt az új offshore tulajdon alá tartozó cégébe. A cég akkor havi 1oo millió Ft feletti árbevétellel működött, pénz volt bőven.
Gyakorlatilag mindent elveszítettem. Nem hittem, hogy Európa közepén meg lehet ezt csinálni. Szinte minden hatóságnál próbálkoztam segítségért. Semmire nem jutottam.
Judit sok pénzzel, az ország egyik legjobb ügyvédjével, ügyészségi kapcsolatokkal mindent elkövetett az elpusztításomra.
2oo8 tavaszától összeszorított fogakkal, napi 3-4 óra alvással szinte éjjel-nappal dolgozva igyekeztem életben maradni.
Kínában időközben kialakult egy párkapcsolatom melyből 2oo7 júliusában kislányom született. Judit az elejétől tudott erről a kapcsolatról, ahogy egyéb kalandjaimról is. Kapcsolatunkat mégis a PÉNZ bontotta szét, a vezérigazgatói teljhatalom.
A managementtel egy éven át tervezgették kisemmizésemet.
Érdekes, hogy a 8 éve töretlenül fejlődő üzletetünket 2oo9 decemberére Judit csődbe vitte. Az is érdekes, hogy bizalmasai, Juditról leválva jó anyagi körülmények között sikeresen viszik ugyanezt a tevékenységet...
…ennyit a pénzről!
2oo9 évtől erős spirituális útra tértem. Mosolygok a terheimen és problémáimon. A sebek lassan begyógyulnak. Élek. Kínából eljött Magyarországra gyönyörű kislányom és édesanyja. Nekik és spirituális látóknak köszönhetem az életemet, mert megmutatták, hogy van jövő a semmi után is.