Ösztönállat

1987 júniusi vizsgaidőszakban már Gézánál dolgoztunk és mellette tanultunk a vizsgákra. Utolsó vizsgámat június 17-én tettem le. Utána dolgoztunk.

Tamás július közepéig velem maradt nyárra Gézánál dolgozni. Géza 45 Ft-os óradíjat fizetett nekünk, és napi 12 órában dolgoztunk. Ez akor nagyon jó pénz volt.

 

Gézával megbeszéltük, hogy nem adhatja ide nekünk a fizetésünket csak amikor befejeztük a nyári munkát, hogy ne költsük el. Tamással pedig megegyeztünk, hogy szerzünk kaját más forrásból. Elsőként összes maradék pénzünket egy hatalmas darab szalonnára költöttük. Ezt Gézánál a szerszámosban felekasztottuk. Napközben a kertben nőtt elvadult zöldségeket és az éppen termő meggyfáról meggyet ettünk a szalonnához. Esténként belógtunk az egyetemi menzára és szereztünk kenyeret. Kajajegyünk nem volt. 

Kollégiumi szobánkban volt némi készlet, többek között egy nagy zacskó vegeta. Ebből kiváló levest lehetett főzni. Literes befőttesüvegbe egy evőkanál vegeta és rá a csapból forró víz és már meg is volt a kiváló leves. A baj csak az volt, hogy nyáron ki kellett költöznünk a kollégiumból mert szállónak használták. Kulcsunk azonban megvolt a szobánkhoz így amikor nem volt vendég be tudtunk menni aludni. A szekrényünk alsó részét ki kellett pakolni, hogy a vendégek használhassák, a felső részébe pedig lakattal elzártuk a dolgainkat szeptemberig. Szerencsére gyakran nem volt vendég, így saját szobában aludtunk. 

Amikor vendégek voltak, akkor kerestünk másik szobát. Bejutni nem volt nehéz mert a kollégium erkélyei összeérnek, így bármelyik szobába ha bementünk, az erkélyen át lehetett mászni a másik szobába, az erkélyajtó pedig belökve símány kinyílt... 

 

Az egyetemen nyáron sokféle csoport megfordul és akkoriban rendszeresen buli volt a kisrektoriban. Ingyen be lehetett menni, így munka után tusolás a koleszban, utána este buli, este 11 körülre pedig kiderült, hogy kiadták-e a szobánkat.

 

Július 2o körül befejeztem a nyári munkát és Gézától egyszerre kaptam meg a fizetségemet. 

Interrail igazolvánnyal Európa bejárását terveztem Egér barátnőmmel. Az Interrail akkoriban egy olyan passzus volt, amit 1o,ooo Ft-ért kiváltva 3o napon át Európa bármely vasútján lehetett ingyenesen használni. 

Hazautaztam Kaposvárra, alig vártam már, hogy Egérrel együtt legyek és induljunk a nagy utazásra.

 

1987 július 2o-án indultunk neki az útnak. Elsőre Budapestre jöttünk fel és az Andrássy úti MÁV irodában megvettük az Interrail igazolványokat. Aztán neki a világnak. 

Jól működött ez az igazolvány, semmi más nem kellett, csak bemutatni. Helyjegyes vonaton azonban a helyjegyet meg kellett venni. Első úticélnak Istanbult tűztük ki. Úgy számolgattam, hogy az éjszakákat mindig vonaton töltsük, hogy ne kelljen szálloda, a nappalokon meg városokat nézünk. Éjjel indultunk Budapestről és másnap reggelére érkeztünk Belgrádba. Ott megismerkedtünk egy új-zélandi sráccal, Mike-kal. (Később ő lett aki angliai munkámat intézte, de itt ezt még nem tudtuk). Sok átszállással, Mike-kal együtt végül 23-án érkeztünk Istanbulba.

Nagyvárosi forgalom, lüktető összevisszaságban zavaros tülekedés, mindenki nyomta a dudát ha kellett ha nem... fantasztikus érzés kerített hatalmába. Érdemes volt dolgoznom, hogy a világban ilyen idegen és érdekes kultúrában lehessek. 

Mike-nak voltak útikönyvei, nekünk csak egy szocialista Európa térkép meg egy angol szótár. Mostanra megmosolyognám magamat. Minimális angoltudással nekivágtam Európának, felvállalva, hogy gondoskodom Egérről és végignézünk rengeteg gyönyörű helyet, miközben még egy útikönyvem sem volt... Bátor voltam. Szép az élet és enyém az egész világ.

 

Istanbul pályaudvarán más hátizsákosokkal is összetalálkoztunk és csoportosan eldöntöttük, hogy szállást keresünk. Egy ausztrál csapat volt, és az egyik lány Magyarországról származott, beszélt magyarul. Több szállodát is lejártunk, majd kiválasztották a megfelelőt amit mi is elfogadtunk. Mindenki hátizsákos volt, így a legolcsóbbat kerestük. 

A hotel igencsak egyszerű hátizsákos szállás volt fillérekért, közös tusolóval és WC-vel.

Mike jól kommunikált, így megismerkedett a hotel tulajdonosának egyik rokonával aki mellénk szegődött és cserébe azért, hogy angolul beszélhet 3 napon át kalauzolt benünket Istanbulban. Nem is kellett útikönyv...

Érdekes 3 napot töltöttünk így együtt, minden megnézhető nevezetességet bejártunk és a bazárban sokféle dolgot vásároltunk. Többek között egy japán fényképezőt mert Magyarországon még nem lehetett kapni ilyesmit.

26-án délután elbúcsúztunk Mike-tól, megígérte, hogy meglátogat bennünket Magyarországon. 

 

Este későn indult a vonat Athén felé. 32 órás utazásnak néztünk elébe, de az újdonság izgalma mindent felülmúlt. Thessaloniki felé csúcsmelegek voltak, 45 fok volt a vonatban, a bazaltalap melyen a sínek feküdtek úgy ontotta magából a forróságot mintha parázson járnánk. A vonaton egy német csoporttal ismerkedtünk meg és minden szükséges információt elmeséltek Görögországról. Hát megint nem fog kelleni útikönyv. Közben füzetemben szorgalmasan jegyzeteltem az angol szavakat. Néhai Kántor Gyula bácsi, szüleim szomszédja mondogatta nekem korábban: "Gyurikám: minden nyelvtudás alapja a szókincs! Soha ne feledd el!" Megjegyeztem. Úgy kezdtem angolul tanulni, hogy megvettem a zsebszótárat és az "A" betűnél kezdtem el bemagolni. 22 ezer szó és 6 ezer szókapcsolat van egy szótárban. Mostanra visszaemlékezem, mindig a zsebemben volt egy szótár. Vonaton, HÉV-en, mindig a szótárat magoltam. Most itt az utazásnál pedig a szavakból beszédet kellett csinálnom. Jól ment. Tudtam kommunikálni.

 

28-án megérkeztünk Athénbe. Olyan volt a klíma mintha egy szaunában lennénk. Délelőtt 1o órakor már alig voltak az utcán. A pályaudvaron leszólított bennünket egy csinos angol lány. Mint kiderült hátizsákosoknak javasol szálláshelyet. Elfogadtuk és követtük a közeli hotelhez. Javasolta, hogy ki ne menjünk napközben mert megüt a "hőguta". Megfogadtuk. Délben 48-49 fok volt. Estig aludtunk a szállodában. Az Omonia mellett laktunk, ami nagyjából mindenhez közel van. 

Este 7 után mentünk első sétára és ismét "barátokba" ütköztünk. Magyar diákokba, akikkel este fél 1o -ig beszélgettünk és minden hasznos információt kicseréltünk egymással. Csak ezután másztuk meg az Akropolis szikláit és éjfélig sétálgattunk megilletődve az ókori világ megmaradt romjai között. Nagyon kellemes éjszakai hőmérséklet volt, a sziklák még éjfélkor is melegek voltak a nappali erős napsütéstől.

 

Másnap reggel összepakoltunk és kimentünk Pyraeus kikötőjébe. Hajóra szálltunk a görög szigetvilág felé. Serifos szigetét néztem ki célunknak. 6 órás hajóút után meg is érkeztünk. Ragyogó fehérre meszelt görög házacskák, mindenütt sziklák és homokos tengerpart. Gyönyörű hely.

Amint hátizsákkal a hátunkon lesétéltunk a hajórámpán megrohantak benünket szálláshelyeiket ajánlgató helybeliek. Nem kértünk szállást. Úgy gondoltam, a pénzt amiért keményen megdolgoztam nem kell luxusra fordítani, inkább vegyünk rajta hasznos tárgyakat, ruhákat, ajándékokat. 

Keresztülsétáltunk a kedves kis falun és a homokos tengerpart felé vettünk az irányt. A homokos tengerpart és a kabócák koncertjétől zengő liget között felvertük sátrunkat. Aztán csak élveztük a langyos tengert a végtelenségig. 

Minden nap kagylókat gyűjtöttönk, sétákat tettünk a sziklás és homokos tengerparti részeken és a falucskában. A falu hozzánk eső szélén volt egy kis élelmiszerbolt, ott szereztük be a kajánkat. 

Otthonról hoztunk száraz tésztát, rengeteg leveskockát és lábast. Erre én már készültem. Itt a homokos fövenyen szedtem ágakat, esténként tüzet raktam és levest főztem. Vásárolni csak a legszükségesebbeket kellett.

Egy német csoport sátorozott mellettünk, jó barátok lettünk és esténként közösen ültük körbe a tábortüzet. 

 

Magam sem hittem volna, de 14 napig laktunk Serifos homokos tengerparti fövenyén. Fájó szívvel búcsúztunk e kedves kis szigettől örökre szívünkbe zárva az általa nyújtott sok élményt.

Utolsó este rászántunk 2oo drachmát édesvizzel való fűrdésre is, két hete csak a tengerben fürödtünk.

Athén felé ismét "barátra" leltünk. Brian ausztrál srác volt. Igencsak másképpen beszélte az angolt mint az eddigiek. Athénben együtt kerestünk hotelt és egész este közös programot csináltunk. Jó érzés volt idegen hátizsákosokkal találkozni és beszélgetni, akik világ oly távoli, számomra elérhetetlennek tűnő végéből jöttek.

 

Az Athénban eltöltött éjszaka után ismét vonatra szálltunk Thessaloniki felé. Mivel este érkeztünk, így a pályaudvar előtti parkban aludtunk a füvön hajnalig amikoris indult vonatunk Venezia felé. 13-án hagytuk el Serifos-t és 16-án délelőtt érkeztünk Venezia-ba. 

 

Nekünk Olaszország drága hely volt, hátizsákunkat bezártuk a csomagmegőrzőbe és sétélgattunk Venezia labirintusszerű utcácskáiban. Este 1o-ig róttuk az utcákat és élveztük Venezia utánozhatatlan semmi máshoz nem hasonlítható érzését. Átéltük a hely varázsát, belélegeztük a tenger illatát. A mi szocialista zsebünkhöz mérten csillagászati áron volt a kaja. Csak apróságokat vettünk enni és inkább nézelődtünk. Mégis, azt hiszem életem egyik legmaradandóbb élménye amikor először jártuk hátizsákosként Venezia sikátorait.

 

Este 11 körül ismét vonatra szálltunk Róma felé. Reggelre Rómába érkeztünk és kiderült, hogy Egér pénztárcáját éjszaka kilopták a hátizsákja zsebéből amíg mélyen aludtunk. A rendőrségen kezdtünk, de sok reményünk nem volt, hogy megtalálják. 

Rómában töltöttük a napot. Bejártuk a város nevezetességeit és este későn ismét a pályaudvaron voltunk: irány Bécs. 

 

Bécs felé való utazás volt a legkényelmesebb. Csak ketten voltunk a fülkében, az üléseket le lehetett hajtani, szinte franciaágyunk volt. Csak 1 percre ébredtünk fel az olasz-osztrák határon útlevélkezelésre és gyakorlatilag Bécsig aludtunk. A vonat WC-je is korszerű volt, meztelenre vetkőzve símán le tudtunk fürödni reggel még mielőtt befutottunk volna Bécsbe.

 

Bécsben minden maradék pénzünket elvásároltuk és irány haza. 

Július 2o-án indultunk és augusztus 18-án érkeztünk. Szép út volt.

 

Kaposváron egy rövid pihenés majd augusztus végén még egy hetes bulgáriai kirándulás volt az egyetemi csoportunkkal. Várna, Aranypart a Fekete tenger partján. Utószezon, csoportosan fillérekért. Az aranypart homokján megismerkedtem egy gyönyörű szép lengyel lánnyal. Beátának hívják. Megadta a címét. 

Ebből az egy hétből én csak a zacskóban árult kicsike sülthalakra meg Beata-ra emlékszem, a többi csak homályosan dereng.

 

A nyár sokféle programja után vissza az egyetem falai közé, immár második éves egyetemistaként. Csoportunk pedig már baráti közösség is volt egyben.